01110100 01100101

01110100 01100101

Elgondolkozom, hogyha fa lennék, milyen mélyre gyökerezne most a lábam.

Elég mélyre jutottak a korhadt kezek? Nem késő-e megrántani, hogy ne fúródjanak be annyira?

De nem. Súlyod megint úgy lehúzza őket, hogy fájdalommal jár kihúzni őket.

Láncreakció. Ha te is, én is. Szinusz-görbe. Vagy inkább szívmonitor.

Képük olyan hirtelenséggel változik, mint mikor olaj ömlik a tűzre.

A pillanat pedig átlépte a fénysebességet. Aztán a görbe egyenes lesz.

Hallgatni szabad. Hallgatni sokkal több, mint nagyravágyóan kiáltani.

Csak olyan hallgat, akinek a torka és a fogai között megragadtak az ezerszer megrágott, de soha fel nem dolgozott érzelmek.

Számat nagyon sok öltéssel varrták össze. Az összeforrt bőr már nem szakad szét többet. Megint fájna, ha erőszakkal szétbontanám őket.

Nem tudok mást tenni, minthogy magamból kikevert festékből megfesselek, és kitegyem a falamra.

Mert itt vagy velem mikor a napsugarak pirítanak, mikor az éj hidegétől fázom, vagy amikor szeletelés közben elvágom az ujjam, és csalódottan veszem tudomásul, hogy nem te buggyansz ki belőlem.

Miattad fordulok meg az ágyban, újra meg újra, csak hogy álomba szenderüljek.

Még másnaposan is te tartasz ébren, mélyen berögződve a tudatom alatt.

A festékemből kikevert szilánk még akkor is fényesen ragyog.

Kótyagos fejjel hajolok a mosdókagyló fölé. Éjfél van, és álmos vagyok. Szédülök.

A neoncső úgy villog, mintha egy becsapódást jelezne elő. Még egy utolsó villogás, és megadja magát.

Sötét van, de a kép még mindig ég.

Ha a festék leszakadna a köldökzsinórról, és nem világítana folyton, az se lenne baj.

Megtanultam nem félni a sötétben.

 

Kiemelt kép forrása: pinterest.com

Szerző:

"Aki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók számára." - Edgar Allan Poe