12 voltam amikor elment

12 voltam amikor elment

Mindazok akik elmennek, hagynak neked magukból egy darabkát? Ez lenne az emlékezet titka? Mert ha így van, akkor még biztosabbnak érzem magam, mert tudom, hogy soha nem leszek egyedül.
/Ferzan Ozpetek: Szemközti ablak/

Azt mondják, hogy az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell. Mert akit tényleg, igazán szeretünk, azt sosem feledjük el. De vannak emberek, akik kiírják magukat a mindennapjainkból, vagy esetleg mi radíroztuk ki őket a történetekből. És vannak olyanok is, akiket sosem akartunk elengedni, de mégis itt hagytak minket. Mert máshol, egy jobb helyen, valami jobb várt rájuk. Elmentek, mert el kellett menniük.

De ők sosem mentek el úgy igazán. Itt élnek tovább. Bennünk. A lelkünkbe zártuk őket.

Gyászolunk. Sírunk. Megpróbálunk sokkal többet és többre emlékezni. Meglátogatjuk őket, beszélünk hozzájuk. Az ünnepekkor mindig, és néha a hétköznapokban is elképzeljük azt, hogy milyen lenne, ha ott lennének köztünk. Vajon mit csinálnának… Szerintük mi lenne a helyes…

Sajnos nem tudjuk. Csak remélhetünk. Elképzelhetjük és emlékezhetünk.

Szégyellem magam. Én sokszor nem vagyok képes rá.
12 voltam amikor elment. Akkor láttam életemben először holttestet.
Biztos nem fájt neki – mármint a halál. Csak békésen elaludt, aztán már nem ébredt fel.
Akkoriban sokat jártam templomba. De az ő gyászmiséjére nem mentem el. Nem tudtam, egyszerűen nem ment. Folyton csak azt a hangot hallottam, amikor a koporsóra dobálták a földet.

A mai napig bánt, hogy nem mentem el a misére. Bánt az is, hogy nem mentem ki rendszeresen a temetőbe. És az is bánt, hogy volt olyan november elseje, amikor nem látogattam meg. Otthon gyújtottam érte egy gyertyát, de az mégsem volt ugyanaz. Nem mentem el hozzá. Biztos megbántottam. Ő ezt nem helyeselte volna.

Mostanában egyre többször jut eszembe.
Amikor együtt sütöttünk a konyhában, és mindig az ujjunkkal takarítottuk “tisztára” a süteményes keverőtálakat. Mert ugye nincs is finomabb a cukros tojássárgájánál.
Ebéd közben szóltak a hírek azon a recsegős kézi rádión. Mindig ott volt mellette. Nélküle talán nem is ment soha sehova. Különleges hangulatot adott az együtt töltött időnek.
Arra is sokat gondolok, hogy ő tanította meg nekem, hogy a német nyelvben hiába csak egy „A” betűt látsz leírva, azt „Á”-nak kell ejteni. Én pedig azt hittem, hogy okos vagyok, mert akkor az „Á” meg biztosan az „A”. Sose mondta, hogy tévedek. Nem akart bántani. Hagyta, hogy higgyek a saját tündérmesémben.
Együtt puttyogtattuk a meggyet, fejtettünk borsót, morzsoltunk kukoricát és törtük a diót. És igen, a kedvencem az volt, amikor csigatésztát csináltunk otthon. Az én csigáim mindig kis csúnyácskák lettek, de ő mindig azt mondta, hogy jól csinálom, csak gyakoroljak többet.

Hiányzik. Szerettem. Az ebédlőasztalnál azóta is az ő helyén ülök. És ma, felnőtt fejjel, sok mindent bánok.Nem így kellett volna csinálnom. Még kicsi voltam, egy naiv gyerek. Fel sem fogtam, nem értettem.
De most már tudom, hogy bármit megadnék azért, hogy ebéd közben újra szóljon a Kossuth Rádió.

Köszönöm Papa!
Köszönöm, hogy ott voltál nekem. Bárcsak tovább maradhattál volna.

 

Kiemelt kép: google.com

Szerző:

Rose
"Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet." /John Lennon/

Szólj hozzánk!