2018 emlékére

2018 emlékére

Megint eltelt egy év és én ilyenkor mindig visszanézek, hogy hol kezdtem el januárban és hova jutottam így december végére. Ezek az éves önkínzó rituáléim általában sosem voltak kedvezőek, viszont mindig szükségszerűnek éreztem, így valahogy könnyebb volt lezárni és elengedni az évet. Év végi fogadalmak helyett én mindig ezt csinálom.

“Újjászületés”; ez a szó jellemzi az én 2018-as évemet. Amikor már azt hittem, hogy megtaláltam magam, akkor veszítettem el csak igazán… aztán kerestem tovább. Olyan utakon is végig mentem, amiken nem kellett volna, de valószínűleg ha nem teszem meg, akkor most nem tartanék itt. És hiába voltak ezek az utak sötétek és ijesztőek, önként választottam őket – ezzel pedig mindig tisztában voltam. Elveszíteni saját magam; hihetetlennek tűnik, szinte felfoghatatlan és csak akkor érti meg az ember, ha saját maga éli át. Talán nem mindenkinek volt/lesz olyan traumatikus élmény, mint nekem. Talán van, akinek egyszerűbb lesz a felismerés és kevésbé göröngyös az út. Nekem nehéz volt, most is nehéz. Újjáépíteni önmagam; a legnehezebb munka, hiszen sosem ér véget.

Az év eleje még kibírható volt, de már akkor is sok volt a fullasztó érzés. Ezek az érzések pedig egyre gyakrabban törtek rám, mindaddig, amíg végre megadtam magam és nem kapkodtam levegőért. Elengedtem magam. Hagytam, hogy a lelkemet – mintha tüdő lenne – elárassza a víz, amíg el nem ájulok. Magatehetetlennek éreztem magam. Utána pedig csak lebegtem a vízen, mint egy élettelen test. Sodródtam, amerre vittek a hullámok. Nyárra pedig már annyira elsodortak, hogy nem láttam mást, csak vizet. De valahol belül mégis ott volt az az érzés, hogy nem akarom elengedni ezt az életet, csak arra vágyok, hogy valaki megmentsen végre. A kezem önkénytelenül is nyúlt a segítségért, még akkor is, ha csak elutasítást kapott. Valami belül nem adta fel.

Én hiszek a sorsban, meg a karmában és a hasonló dolgokban  – de tulajdonképpen nem tudnám megfogalmazni egy szóban, hogy mi a hitem lényege. Csak hiszem, hogy van valami, ami előrébb sodor, pontosan abba az irányba, amibe haladnunk kell, akkor is, ha ez nem a jó irány. Akkor is, ha azt az utat újra és újra százszor meg kell tennünk, hogy végre letérhessünk róla és megtalálhassuk az otthonunkat. Abban is hiszek, hogy amíg nem találtuk meg önmagunkat, addig hiába keressük azt a bizonyos otthont és hiába kopogtatunk be minden ajtón, ahol világít a lámpa, mert belül érezni fogjuk, hogy ez nem az igazi. Ezek csak kitérők lesznek. Albérletek a léleknek.

Én pedig meguntam már ezt, ahogy a keresést is meguntam. És őszintén mondom, voltak pillanatok – megszámlálhatatlanul sok pillanat – amikor feladtam. Ha jött volna valaki, aki azt mondja: ez az utolsó napod, én azt mondtam volna: végre. De nem jött. A lelkem viszont már nagyon fáradt volt, én pedig nem tudtam megnyugtatni semmivel. Olyan sötét volt már, hogy nem láttam a kiutat. Olyan kapaszkodókat kerestem, amik csak ideig-óráig tartották meg az üresség mázsás súlyát. Annyi mindent elvett tőlem ez az év. Annyit bántott. Én csak el akartam tűnni. Meg akartam szűnni. De az a valami a lelkem mélyén még mindig nem hagyta.

És akkor történt valami. Mert mindig történik valami. Nem számít, mennyire erősen lázadsz az élet ellen, ha célod van ezen a világon, a lelked nem fogja hagyni, hogy elmenj. Nem mondom, hogy csoda történt. És azt sem, hogy meggyógyultam. Azt meg főleg nem, hogy megmentettek. De azt mondhatom, hogy végre hazataláltam. Haza, hozzád. És mérhetetlenül hálás vagyok, hogy nem haltam meg, mielőtt rám találtál. Köszönöm, hogy még ebben az életben jöttél. Így már nem kívánom, hogy hamar véget érjen. Így már csak azt kívánom, hogy töltsünk meg minden hátralévő pillanatot – legyen az 5 vagy 50 év – élményekkel és boldogsággal. És most már tudom, hogy ha vissza nézek majd jövő ilyenkor, azt fogom mondani, hogy 365-ből 365 napot voltam boldog.

Kiemelt kép: link

Szerző:

“Mindünk anyaga sugárzó lehetne, ha mernénk hasadni.” /Fodor Ákos/