Kifejezetten hideg áprilisi este volt.
A szobában éreztem az alkoholszagot.
Talán megártott az a pár pohár bor,
vagy az előtte beszedett fél levél antibiotikum.
Választanom kellett: a szív, vagy a tüdő fájjon jobban.
Igaz, csípte a hideg az arcomat, de azért rágyújtottam.
A teraszon állva hallottam az autók moraját.
Minden zaj élesebb volt,
persze, hiszen mindegyikre azt hittem, hogy te vagy…
Ott valahol…
Cigarettám majdnem leégett,
de te még mindig nem hívtál fel.
27 nem fogadott hívás.
2 olvasatlan üzenet.
És te még mindig nem feküdtél itt, a helyeden.
4:23 már rég itt kellett volna lenned.
Talán eszedbe sem jut, hogy féltelek?
Már az is megfordult a fejemben, hogy rég otthon vagy,
csak valamiért én nem szerepeltem a tervben.
Már remegtem… Óvódásként könnyeztem.
4:35 és én úgy éreztem, hogy mennem kell.
Meg kellett néznem, hogy az a tekintélyt parancsoló
fekete autó a házatok előtt áll-e.
A lépcsőházból kiérve újra láng lobbat,
cigaretta füstje terjedt a levegőben.
Bár már alig vitt a testem. Elakadt a lélegzetem.
4:50 a ház, ahol élsz, óriásként meredt rám.
Az autó sehol. A redőnyök fent.
Szívem szakadt belé’. Tudtam, hogy nem vagy sehol.
Teljesen átfagyva, sós és nikotinos szájízzel mentem haza.
Szememből megállíthatatlanul folytak a könnyek.
A kezem megfagyott.
A lelkem elhagyott.
Éreztem – remegek.
Nem tudtam elaludni.
Hiányzott az illatod, a kezed a vállamról.
Azt reméltem, hogy ébren álmodom.
8:13 megcsörrent a telefon,
hangod úgy oldódott bennem,
mint egy mézédes desszertbor.
Fejembe szállt, szívembe hatolt.
Te meg csak azt hajtogattad, hogy sajnálod.
De azt nem mondtad, hogy szeretsz…
19:58 és én megint rád várok.
De többé már nem telefonálok.
