,,Mert ez a dolgok rendje: rátalálni és elveszíteni.”
Gyűrűk ura
Felébredek, kinyitom a szemem, és rám zuhan az életem. Ez a legrosszabb pillanat a napban. Ez a pár másodperc.
Március 22-e van. Süt a nap. Simogatja az arcomat a napsugár. Az egyetlen, amiben bízhatok, hogy a tavasz elhozza a változást; az erőt, a lelki békét, a megnyugvást. Szeretném, ha hazahozná azt a lányt, aki már régóta kiköltözött belőlem: nagyon hiányzik. Törekednem kell arra, hogy minden napot megéljek, nem akarok többé úgy felébredni reggelente, hogy ,,ez is csak egy nap, hamar eltelik”. Meg akarom ragadni a pillanatokat, fényképeket szeretnék készíteni az agyamba, pillanatokat, hangulatokat, érzelmeket elraktározni, amikből később lehet töltekezni; mondjuk a sötét télen, amikor úgy érzem, maga alá temet a szürke égbolt. Három hónapon át hittem, hogy a hó majd megvéd, megóv minden rossztól: hittem, ha hóesésben indulok el otthonról, nem lesz baj. A tavasztól azt várom, hogy megmentsen. Feloldozzon a hibák súlya alól, melyeket elkövettem.
weheartit.com
Még mindig ott áll a levél a könyvespolcomon megcímezve, gondosan elbújtatva a tiszta, érintetlen papírtasakok közé. Sosem írtam le olyan szép, ívelt betűkkel a nevedet és az enyémet, mint azon a napon arra a borítékra. Azóta már felbontottam egyszer, elolvastam a kétoldalnyi írást a pillangós levelező lapon, majd visszahelyeztem ugyan oda. 2012. október 30-a óta a boríték ragasztócsíkja megsárgult, nem ragad többé, pedig 508 nap nem az örökkévalóság. Azon a keddi napon nem adtam fel a postán, mert túl elszánt voltam, és éreztem, ez hiba. Másnap reggel az tartott vissza, hogy úgy sem válaszolnál, majd az, hogy nem értenéd meg a szavaimat. Aztán meg úgy gondoltam, már késő.
508 nap. Ennyi idő alatt a papír megsárgult, én kivesztem a mindennapjaidból, te meg talán soha nem is voltál a részem.
,,Most is szeretni vágyott
ez a szív, csak megrepedt.
Mert mindig arra várt,
hogy a másik lépje meg.”
Belmondo: Mikor
Az első szív volt a tiéd, mely a kezeim között tört össze. Néhány szilánk azóta a húsom tartozéka, hogy soha ne felejtsem el, milyen érzés valakiben lerombolni mindazt, ami miattam épült fel. Éveken át egy sivár űrrel a szívemben ébredtem, melyet cipeltem mindenhová; azóta már tudom, hogy az üresség is hatalmas súllyal rendelkezik. Ebben a bolygónyi kietlenségben hordoztam magammal a napokat, amikor nem beszéltünk, az időt, amikor össze voltunk veszve. A csalódásokat, a válasz nélküli kérdéseket, a kételyeket. A hitet, hogy valaha minden rendben lesz. A 30y megfogalmazta a legnagyobb igazságot: ,,olyan béna bolygó vagy te is, hogy eldobtad, de el sosem engedted.”
,,Minden nap úgy kelek fel,
hogy most a vége jön.
Épp cserélném a lelkem,
de újra rám köszön.”
Belmondo: Mikor
Már nincsenek elvárásaim. Nem várom, hogy beszéljünk. Nem kapargatom fel naponta egy helyben ülve a sebeket, melyek azon a nyári napon keletkeztek, amikor minden elromlott. Örökre feltáratlan kincs leszel, én meg a régész, aki annyira ügyetlen, hogy még az ásót sem tudta a jó oldalán megfogni. De sosem felejtelek el. Téged és azt, aki veled tudtam lenni. A napokat, amelyeket egymás mellett töltöttünk, az időt, amikor a legjobb barátom voltál. Az öleléseket, a nagy sóhajok után feltett kérdéseket, melyekre sosem érkezett válasz. Bármilyen hihetetlen, azt az érzést is meg szeretném őrizni magamban, melyet éreztem minden egyes percben, a négy év alatt. A remegést, hogy mi fog történni aznap; ott leszel-e bizonyítékul, hogy szerethető vagyok.
Olyan kapcsolati hálót szőttünk, melynek bonyolultsága teherként nyomja a mellkasomat. Egy olyan rejtvény ez, melynek kockáit sosem fogom tudni betűkkel megtölteni. Nem tudom, miért voltunk, miért lett vége, és miért így kellett történnie.
A leszakadt kabátgombom vagy, mely a mai napig ott pihen a kabátzsebben, arra várva, hogy valaki visszavarrja, ha még érdemes.
Érdemes? 508 napja fel nem tett kérdés ez is, melyre nem jönne ki egy betűnyi hang sem a torkodból. S talán az enyémből sem. Már.
weheartit.com
