Cserna-Szabó András műveit nagyon szeretem, de a Mérgezett hajtűk különösen nagy kedvencem. Nem is tudom, hányszor olvastam már ki, mindig leköt, szórakoztat, elgondolkodtat, és mindig találok benne valami újat, ami megragad. Gyakran csak lekapom a polcról és fellapozom, beleolvasgatok, átfutok egy-egy fejezetet, hogy ihletet gyűjtsek.
A könyvről röviden amit tudni kell, hogy 42 esszéből áll, melyek mindegyike a magyar és a világirodalom egy-egy alakját helyezi a középpontba, megragadva életművük vagy alkotásuk lényegét, tanulságát. A könyv végére érve pedig arról is képet kapunk, mit is gondol Cserna-Szabó András az irodalomról, a filozófiáról, a szerelemről, és úgy egészben a világról szókimondóan és őszintén.
Most nem könyvajánlóval készültem Nektek, inkább amolyan kedvcsinálóval. E célból pedig összegyűjtöttem 5 plusz egy idézetet a könyvből az írásról és az olvasásról, melyek szerintem igen sokatmondóak és tanulságosak is.
Tehát jöjjön 5+1 dolog, amit megtanulhatunk a Mérgezett hajtűkből.
„Ugyan mit tudhat az irodalomról az, akit még sosem kínzott meg, és sosem hajított a szemétdombra egyetlen nő sem?”
.. vagy férfi. Mindegy, hogy épp melyik nemről van szó, de mindig is úgy voltam vele, ahhoz, hogy valaki jól írjon, szenvedni kell, meg kell élni a fájdalmakat, kicsit néha meg is kell halni. Boldogan én képtelen vagyok írni, az íráshoz érzelmek kellenek, amelyek belémhasítanak. A legjobb írásaim közben folytak a könnyeim.
Mindemellett sokan írnak úgy a szerelemről, hogy sosem élték meg teljesen. Lehet, hogy látták a boldog oldalát, de nem haltak még úgy igazán bele. Ráadásul ők azok, akik az orránál fogva vezetik az olvasót, elhitetik vele, hogy hogy a szerelem csupa móka és kacagás, az olvasó pedig bedől, majd végül persze idővel csalódik. Hiszen a szerelemben van düh is, van ajtócsapkodás, és olyan kínt is okoz, mely napokra földhöz vág. Na majd akkor, mikor onnan felkelt valaki, mikor a szerelem legmélyebb bugyraiból mászott elő, hogy újra éljen, na majd akkor tud őszintén írni. Addig minden csak ámítás én önámítás.
„És arra se innék már mérget, hogy a világ jelen állásában létezik-e az író számára más út az olvasó felé, mint a túl gyors dicsőség, a popsztárrá válás.”
Mindez pedig összekötném az előző gondolatmenettel is. A naiv olvasó szomjazza a bíztató szavakat, akkor is, ha mind hamis. Azt várja el, hogy megnyugtassák, minden rendben van, a szerelem szép, ő tökéletes, az élet pedig egy tündérmese. Élvezi, ahogy elmerülhet egy téveszmékkel teletűzdelt világban. Akitől pedig akitől ezt megkapja, azt istenít. Az író, pedig sztár lesz, 15 perc hírnév mindenkinek jár. Eközben pedig az olvasók azon része, aki hajlandó beletörődni a világ csúfabb oldalába is, aki hajlandó a világról a maga csupasz voltában olvasni, szomorúan tapasztalja, hogy kedvenc írói könyveiről az emberek nagy része életében nem is hallott, és a könyvesboltban valahol jól elrejtve bukkan csak rájuk.
„Az igazi könyv nem a könyvespolcon lakik, hanem a párna alatt, az éjjeliszekrényen, az ágy mellett a padlón, a kocsi kesztyűtartójában, a télikabát zsebében, a strandtáska mélyén naptejek és jégkrémpapírok tőszomszédságában vagy éppen (urambocsá’) a vécéablakban.”
Azt hiszem ezt minden olvasni szerető jól tudja. A jó könyv a legkevesebb időt a polcon tölti, hiszen a jó könyvet újra és újra el kell olvasni, a jó könyv mindenhova elkísér, még akár a vécére is. Úgy gondolom, egy írónak nem szégyen, hanem dicsőség, ha a könyve még a vécéablakban is eltölt olykor egy kis időt. A könyvespolcra száműzött könyvek nagy részéről pedig valljuk be, a legtöbbet sosem olvastuk, legfeljebb néha leporoljuk őket.
„Mondd meg, melyik könyvet tartod éppen a latrinán, s megmondom, hogy vagy.”
Ugyancsak igaz, hogy minden hangulathoz más könyv passzol. Ha szomorú vagyok, nem akarok vidám happy endeket, ha szomorú vagyok, olyan könyv kell, amely megríkat, amelytől végre jól kisírhatom az összes könnyem. Olyan könyv kell, ami ráébreszt, hogy van rosszabb, nem csak nekem rossz, másnak is, a szenvedés egyetemes.
„Az író olyan antroposz, aki a szakadék szélén azt hazudja magának, ő nem toporog, ő a csillogó szemüveglencse mögül, mindenen átható, elfogulatlan tiszta tekintetével rögzíti a haláltáncot, s ezzel a nemes tettével átlendül a túlsó oldalra.
Persze nem.
Rögzíti (ha rögzíti), majd ő is aláhull”
Ez a kedvenc idézetem, ez foglalja számomra legjobban össze, milyen is egy író. Az író az, aki még a szakadék szélén állva, a halállal szembe nézve is képes elhitetni az olvasóval, és talán főként magával, hogy ő már pedig uralja a helyzetet, őt nem győzik le, ez nem kín, ez dicsőség, ez nem vereség, ez győzelem. A szakadék szélén lehet csak igazán szívből írni. Ez mégsem önámítás, ez valódi hit, hit abban, hogy sikerülhet. Az író álmodik, az írónak vannak vágyai, az író elhiszi, hogy nyerhet. Leírja ezt a bátor tettet, erőt ad vele, megtanít bízni, megtanít hinni, és persze a végén ő is beleseik a szakadékba, hiszen ő is csak ember.
Végül pedig plusz egynek, zárásként tettem be az egyik legőszintébb részt, mert a csúnya szavak is helyet kaptak benne, és a csúnya szavakat nem mindenki szereti. Ezt az idézetet nem is magyarázom, szerintem elmond mindent magyarázat nélkül is.
Vigyázat felnőtt tartalom:
„A helyzet a következő: a regénycímben kipontozzák a pina szót, az esti rádióadásban rettegve kell kimondani a baszás szót vagy valamelyik toldalékolt alakját, és Puskint jól fizetett erkölcscsőszök cenzúrázzák. Ez van. Mindezt egy velejéig romlott,perverz, korrupt országban, ahol a lopás és a hazugság erény. De nyilvánosan pinázni szörnyű bűn, komoly pénzbírság jár érte.”
Ezek voltak az én kedvenceim. Persze ha belekezdenék az összes kedvenc részem felsorolásába, begépelhetném az egész könyvet. Persze nem teszem, inkább olvassátok ti is el, biztos ti is megtaláljátok majd a kedvenc részleteiteket. Jó szórakozást hozzá!
