A barátság, melyet még AZ sem ölhet meg

A barátság, melyet még AZ sem ölhet meg

Lassan egy éve vagyok olvasói válságban. Régen, amikor naponta olvastam el 400 oldalas könyveket, mindig legyintettem: olvasói válság? Áh, olyan nincs! 2014-ben megfogadtam, ha átmegyek az újságírós vizsgámon, annyit fogok olvasni, hogy még a fülemből is szavak fognak potyogni. Jött a nyár, én meg megrekedtem. Egyik könyvet tettem a másik után a párnám alá, hogy ,,majd holnap”. A 100. oldal előtt mindegyiket abbahagytam. Minden stílust kipróbáltam, az összes számomra eddig ismert és ismeretlen íróval leültettem magam. De nem jött az áttörés, pedig az összes sejtemmel vágytam a könyvek világára, mégsem tudtam őket befogadni. 2014 nyarán alig olvastam, csak gyűltek a könyvespolcomon széthányva azok a regények, melyeket valahol félbehagytam. Aztán rám talált 7 gyerek és AZ, én pedig újra faltam az oldalakat.

Egy napon, a könyvtárban, ahol dolgozom, levettem a könyvespolcról egy kétkötetes regényt. Rögtön vissza is helyeztem, mondván: ha eddig nem tudtam háromszáz oldalakat magamévá tenni, hogyan tudnék akkor elolvasni majdnem ezer oldalt. Aztán még is hazahoztam, hisz mégiscsak Stephen King írta, akiben eddig még sosem csalódtam.

Magammal vittem mindenhová a nehéz köteteket: dolgozni, vonat utakra, biciklizni, kirándulni. Decemberben három napon át megállás nélkül olvastam Celldömölkön a Deja-vu Panzióban. Az egyetlen történet volt, mely magával tudott ragadni az olvasás nélküli élet után.

Deja-vu Panzió, Celldömölk

Deja-vu Panzió, Celldömölk

Teljesen elmerültem Stephen King világában. Ez a könyv meglágyította a szívemet, körbefonta és ölelte, miközben oldalakat rettegtem át a benne történt események miatt. A benne szereplő gyerekek olyan barátaim lettek, melyekre 8 éves korom óta vágyom. Bill – a bandavezér, aki dadogott, Ben – aki kövér volt, Richie – a meggondolatlan nagydumás, Stan – a zsidó, Mike – akit a bőre színe miatt bántottak, Eddie – a kis törékeny, aki mindentől szorongott és asztmája volt, és a gyönyörű Beverly – akinek az volt a bűne, hogy nem volt gazdag, szakadt, koszos ruhákban járt, és ráadásban még az apja is bántalmazta. King úgy írta meg a könyvet, hogy nem tudsz kedvencet választani – legalább is nekem a mai napig nem sikerült. Az összes szereplőhöz ragaszkodtam, előttem nőttek fel és nem voltam hajlandó választani közülük. Egy valami volt, amit tiszta szívemből gyűlöltem: AZ-t.

AZ egy huszonhét évenként feltámadó, gyermekek apró lelkével és testével táplálkozó, ezerarcú rémes mutáns, aki a város csatornarendszereiben bujkált. Ez a hét gyerek, a kis gyermeki szívükkel pedig vérszerződést kötött, hogy megvédje az ártatlan gyerekeket, és az egész várost. 

Most már nem félt; a félelem olyan gyorsan párolgott el, ahogy a lidérces álmát felejti el az ember, holott az imént még dideregve és fogvacogva riadt fel – de aztán végigtapogatja magát és körülnéz a szobájában, megbizonyosodik róla, hogy az egészet csak álmodta, és az emlék máris fakulni kezd. Mire felkel, a felét már el is felejtette; mire kibújik a zuhany alól és megtörülközik, a háromnegyede is elillant; reggeli utánra pedig már foszlánya sem marad. Eltűnt mindenestül… a legközelebbi alkalomig, amikor az újabb lidércnyomás szorításában minden régebbi félelem feltámad.

Voltak részek, melyeknél potyogtak a könnyeim, elég sok oldal volt, amit legszívesebben lehánytam volna, és bizony akadt olyan is, hogy félre kellett tennem a könyvet, mert borzasztóan féltem. Éjjel álmomban is AZ-t láttam, nappal pedig egereket szimuláltam a szobánk szekrénye és ágya alá.

Azt éreztem, hogy én vagyok a nyolcadik gyerek. Én is ott voltam végig, küzdöttem és harcoltam. Láttam a sok vért, éreztem a bűzt. Ott volt bennem a tenni akarás. AZ nem úszhatja meg. Nem bánthatja az én barátaimat… De sajnos AZ nagyon erős, mi pedig gyerekek vagyunk. Olyan kis gyengék és bátortalanok. De nem ebben a regényben, nem ebben a történetben. Ők heten hősök! Én pedig hihetetlenül hálás vagyok, hogy ilyen barátaim lehettek kétkötetnyi regény erejéig. A mai napig hiányoznak. Bármikor visszatérnék a lapok közé, még akkor is, ha tudom: nem csak Bill, Ben, Richie, Stan, Mike, Eddie és Beverly lennének ott, hanem AZ is. Vele is találkoznom kellene, de miattuk megérné. A hét kis barátomért, akik minden mozdulatukkal kitartottak a barátság mítosza mellett, és megtestesítették azt.

Talán nincs is olyan, hogy jó barát meg rossz barát – talán csak barátok vannak, olyanok, akik az ember mellett állnak, ha megsérül, és akik segítenek, hogy ne legyen olyan magányos. Talán értük mindig érdemes aggódni, reménykedni, őértük érdemes élni. Talán még meghalni is, ha úgy kell lennie. Nincsenek jó barátok. Nincsenek rossz barátok. Csak olyan emberek, akik házat építenek a szívedben.

Szerző:

Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.