A blogger, aki soha nem akart író lenni – Interjú Meyer Eszter-Virággal

A blogger, aki soha nem akart író lenni – Interjú Meyer Eszter-Virággal

Főmasnilány és 7 éve blogger, Szentesen a dráma tagozaton végzett, aztán Pestre költözött ahol televíziós műsorkészítőnek tanult, most pedig egyszerre két munkahelyen dolgozik, miközben továbbra is blogol és nap, mint nap ellát minket jó tanácsokkal a Masni oldalán. Ő Meyer Eszter-Virág, akit már múlt héten bemutattam Nektek, és sok mindent megtudhattatok Róla, de most következzék egy interjú Vele, melyben még több érdekes dolgot elárul magáról, a blogolásról és a Masniról is. Többek között azt is megtudhatjuk, miért nem akart soha író lenni.

 

Nagyon régóta blogolsz. Pontosan mióta írsz?

2006 októberében kezdtem el a blogot. Ma már nagyon furcsa erre visszagondolni, hiszen akkor még tizenhárom voltam, és maga a blogolás sem volt egy túlságosan elterjedt dolog, ma pedig már egy mindennapos, gyakori dologgá nőtte ki magát. Azt hiszem, régi motorosnak mondhatom magam, együtt nőttem fel a bloggal – vagy a blog nőtt velem, a lényeg, hogy októberben ünnepeltük a hetedik születésnapot.

Miért kezdtél el blogot vezetni?

Fogalmam sincs, de tényleg. Egész életemben írtam – meséket, verseket, novellákat, dalszövegeket, vannak félkész, vagy teljesen kész könyveim is, és persze rengeteg naplóm. Egy barátnőm blogolt, és ő mutatta meg nekem, mi is ez. Aztán valahogy rendszeres szokásommá vált, napi rutinná, és most itt vagyunk. Egyszerűen szeretem csinálni, ha leírom a dolgokat, valahogy minden sokkal tisztábbnak, egyszerűbbnek tűnik. Segít rendet tenni magamban.

Ha pár mondatban kellene bemutatnod a blogod, mit mondanál róla?

Ez így nehéz, nem lehet konkretizálni valamit, ami az életed részévé vált, ami ugyanúgy a tiéd volt, és aminek ugyanúgy a része voltál tizennégy, mint húsz évesen. Általában azt szoktam mondani, hogy a blogom olyan, mint a Szex és New York, csak szex és New York nélkül. Mindenem benne van, meg lehet nézni, milyen hibákat követtem el, mit csináltam jól, gyakorlatilag egy tanulmány egy átlagos tinédzserről.

Blogod elég személyes, olvasóid beavatod az életedbe. Miért érezted, érzed fontosnak, hogy leírd a mindennapjaid, az érzéseid, az életed? Mit jelent neked a blog?

Sosem gondoltam bele, hogy engem bárki olvasna. Olyan irreálisnak tűnik, nem tudom elképzelni, hogy valaki egy átsulizott, átdolgozott nehéz nap után hazaér, és kikapcsolódásképpen az én bejegyzéseimet olvasgassa. Azt hiszem, ezért is olyan személyes minden, amit leírok. Nem foglalkozom azzal, ki látja, és ki mit gondol róla, mert számomra tényleg teljesen elképzelhetetlen és hihetetlen az egész. Sosem arra törekszem, hogy most akkor lesz egy lelkizős bejegyzés, egyszerűen csak összefoglalom a tényállást.
A blog egyszerre a lelki szemetesládám, és valami hatalmas energiát adó, inspiráló dolog. Olyan kicsit, mint amikor általános iskolában körbeadtuk az emlékkönyvünket, mindenki írt bele valamit, aztán érettségi után, a padláson matatva a kezünkbe akad, és kinyitjuk. Én leírtam mindent. Mindenki, aki nyomot hagyott az életemben, vagy csak átfutott rajta, benne van. A blog a saját magam lenyomata, azt hiszem.

Hogy születik meg egy bejegyzés? Mi alapján döntöd el, hogy mit osztasz meg az olvasókkal az életedből?

Ez rengeteg dologtól függ. Nyilván nem látnak minden mozzanatot az olvasók, hiszen nem osztok meg mindent. Néha a bejegyzés a történtek összefoglalója, máskor tényállás, megint máskor csak a hangulatomat posztolom. Mindig az a fontos számomra, hogy őszintén tükrözzön engem, amit írok.

Több helyen is blogoltál, miért döntöttél többször is a blogod költöztetése mellett?

A B13 portál – ami azóta megszűnt – a blog otthona volt 2006-tól 2012-ig. Onnan költöztem át Tumblr-re, mert sajnos telipakolták hirdetésekkel az oldalt, nekem meg nem volt kedvem úgy posztolni, hogy a vikinges szerepjátékos reklám mókás karakterei integettek a bejegyzés mellett. Ezután érkeztem meg a blogspotra, amely mindenki által elérhetőbb. A költözéseknek csupán technikai okai voltak.

1255526_10151857808216306_1857423982_n (1)

Furcsa, és néha kínos is magamat olvasni, de nem szoktam bejegyzést törölni.
Kaptam negatív kritikát a változással kapcsolatban – volt, aki a szememre vetette, hogy régen mennyivel eredetibb, mennyivel boldogabb voltam. Ezzel nem tudok mit csinálni – nagy baj lenne, ha majdnem huszonegy évesen is ugyanúgy gondolkodnék, mint tizenhat évesen. Én örülök annak, hogy változtam, sokkal inkább egyben vagyok, stabilabb személyiségnek érzem magam, és ez az írásaimon is meglátszik.
A változás jó. Sajnálom, hogy vannak, akiknek nem tetszik, de nem helyezhetem előtérbe annak a véleményét, aki csupán a posztjaim hangulatának mássága miatt bánt, mert ez a változás, a „felnövés” nekem, mint embernek, mint Meyer Eszter-Virágnak, nagyon jót tett.
Rengeteget fejlődtem, komolyodtam. Valóban elveszítettem a féktelen optimizmusomat, de rengeteg más dolgot kaptam cserébe az évek során, és teljes biztossággal állíthatom, hogy nekem tetszett ez a csere. Számomra, ahhoz, hogy az életem összeszedettebb legyen, teljesen megérte.

Még sok blogger álnév mögé rejtőzik, te mindig is vállaltad ki vagy. Miért érezted fontosnak, hogy az emberek tudjanak arcot párosítani a mondatokhoz?

Sosem jutott eszembe nicknevet használni. Azt hiszem, azért, mert egész életemben úgy álltam hozzá, hogy bármit és bárhogyan csinálok, bármilyen eredménnyel, az az én kudarcom, és az én sikerem is. Ösztönből jött, hogy már a legelső bejegyzések során hangsúlyoztam, ki is vagyok, később sem változtattam volna ezen, és nem is szeretnék.
Ha van véleményünk, és megosztjuk azt, tegyük azt a saját nevünkkel és arcunkkal. Vannak, akik kevésbé szeretik a nyilvánosságot, számukra valóban jobb választás álnév mögött blogolni, van, akinek könnyebb így megnyílnia, én teljesen megértem ezt a választást is.
Nekem így volt egyszerűbb. Biztosan van egy egészséges exhibicionizmusom is, hiszen drámatagozatos voltam Szentesen, és ott is megtanultam, hogy mindenért vállalnom kell a felelősséget. Úgyhogy pontosan ezt teszem – arccal, névvel, bloggal, mindenhogy.

Nem zavart, hogy gondolataidat, személyes élményeidet bárki olvashatja, akár ismerőseid is? Nem voltak ebből problémáid?

Ami nagyon személyes, azt természetesen nem szoktam megosztani. Életem eseményeinek nagyjából 70%-a olvasható a blogon. Sosem voltak belőle problémáim, mert olyat például sosem tettem, hogy valakit ezen az online felületen beszéltem volna ki, a szennyest sosem teregettem ki, mert ezek olyan dolgok, amik a privát életem része.

Az írás végigkíséri mindennapjaid, az életed részévé vált, jól is írsz, sokan olvassák bejegyzéseid, mégis többször említetted, hogy sosem akartál író lenni. Miért nem?

Ennek több oka is van. Egyrészt, mert író nem lesz az ember, hanem írónak születik, és én úgy gondolom, nem születtem írónak. Volt már, hogy ezzel kapcsolatban kerestek meg, bele is vágtam volna, aztán a felénél visszatáncoltam.
Nem tudom elképzelni, hogy könyvet írjak. Nem tudom elképzelni a kirakatban, nagyon furcsa lenne, hogy valami, ami az én részem, az én gyerekem, egy kézzel fogható dologgá válik, fel tudom tenni a polcra, vagy az emberek megveszik. Ijesztő számomra a gondolat, és nem is érzem úgy, hogy huszonegy évesen tudnék olyan könyvet írni, amire később is büszke lennék.
Nem tudom elképzelni, hogyha lenne könyvem, bárkit is érdekelne.

El tudod képzelni, hogy még sok év múlva is blogolsz?  Szerinted a blogírás az életed része lesz mondjuk 10 év múlva?

Rengeteg dolgot tudok elképzelni, és még többet szeretnék, ezt viszont biztosan tudom. Azt hiszem, a blog életem leghosszabb és legkomolyabb kapcsolata. Mindenem benne van, és nem tudom elképzelni, hogy ne írjak. Néhány éve, egy szentimentálisabb pillanatban azt írtam, hogy „a blog életem ütőere”. Na, valahogy most is így vagyunk. Tudom, hogy lesz.
Sosem gondoltam, hogy bármit is letettem volna az asztalra, de ha a blogról van szó, akkor leginkább annak örülök, hogy én, aki sosem voltam kitartó, és mindig félbehagytam mindent, csinálok valamit, ennyire régóta. Szeretném megtartani ezt az érzést, és a blogot is.

Nagyon aktív életet élsz, dolgozol, tanulsz, blogolsz és ott a Masni is, olyan mintha neked egy nap nem is 24 óra, hanem legalább 48 lenne. Hogy bírsz ennyi mindent összeegyeztetni? Nem érzed olykor úgy, hogy elég?

Nyáron volt egy idegösszeomlásom, a helyzet szépségét külön adta a helyszín, az Arena Plaza Tescója. Azóta viccelődünk azzal a baráti társaságban, hogy én csak nyilvános helyen tudok kiborulni.
A viccet félretéve, de, érzem magamon. Két állásom van, van, hogy az egyik helyen dolgozom tíz órát, onnan rohanok a másikra, aztán reggel vissza az egyikre, de nem bánom.
Én választottam ezt az utat. A nyáron történtek miatt tudom, hogy lassítanom kell, és szoktam is lazítani, de huzamosabb ideig nem tudok, mert akkor csak céltalanul bolyongok, és majd’ megőrülök, annyira feszeget a tettvágy.
A Masni pedig sehol sem lenne Wargica, azaz Warga Krisztina szerkesztőtársam nélkül. Amikor nem vagyok ott, akkor ő ott van, Alapjában véve, ő mindig ott van, ő a bástyája az egésznek, és hihetetlenül sokat köszönhetek neki. Ezért is érdemli meg ő a bloggerinás wellness-hétvégét, de erről majd később.
Azért csinálok emberi dolgokat is, szoktam lazítani néha, csak valahogy úgy lettem megteremtve, hogy nem tudok hosszú ideig pihenni. Félek, hogyha egyszer komolyan leeresztek, akkor eltűnik belőlem az a valami, ami hajt előre, és akkor ott fogok állni, minden nélkül. Ezt nem akarom.

unnamed (1)

Ugyan elsősorban a személyes blogodról faggattalak eddig, de azért ha rólad van szó, legtöbb embernek eszébe jut a Masni is, melyet Warga Krisztinával közösen vezettek és már elég nagy olvasótáborotok is van. Milyen érzés, hogy ilyen népszerűvé vált az oldal? Gondoltátok volna, mikor elkezdtétek, hogy ilyen sokan követni fogják?

Nagyon jó érzés, csak fura, mert nem egyszer jöttek oda az utcán, sőt, volt, aki közös fotót is készített velem. Mindezek hihetetlenül jól esnek, és nagyon jó, hogy olyan dolgot csinálunk, amely másoknak ennyire tetszik.
A Masni egy hideg novemberi estén született, és nem gondoltuk volna, hogy ekkorává növi ki magát. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem álmodoztunk róla, de tényleg minden egyik pillanatról a másikra történt. Rengeteget köszönhetünk például Oravecz Nórinak, aki anno felkarolt minket, és nagyon támogatja azt, amit csinálunk. Azt hiszem, mindenért hálásak lehetünk az olvasóknak, és nekik is. Minden kommentért, üzenetért, képért – nagyon köszönjük, hogy vagytok.

A Masnihoz sokan fordulnak tanácsért, segítségért, és mindig segítetek is nekik, mégis olykor negatív kommenteket is kaptok. Hogy viseled a negatív kritikákat?

A negatív kritikát szeretem, mert fejleszt. Vannak viszont az olyan névtelen kommentelők is, akik minősíthetetlen stílusban írnak – ezekkel már nem törődöm, mert úgy gondolom, hogyha van véleményem valakikről, akik felvállalják az arcukat és a nevüket, akkor már megtisztelem őket azzal, hogy én is ugyanezt teszem. Olyan is volt, aki azt írta, fogyjak le, csúnya vagyok, vagy egyéb kifejezetten rosszindulatú dolgokat. Ezek először nagyon rosszul esnek az embernek, de idővel megtanulja elengedni a bántást, és kihámozni a kritikából az építő elemeket. Aki eleve olyan hangnemben indít, amilyent mi sem engedünk meg magunknak az olvasókkal szemben, azt már ignorálom.
Szerintem nagyon jó dolog a kritika, de ha már kritizálunk, tegyük azt emberi keretek közt, kulturáltan. Tisztelem azt, aki felvállalja a véleményét, és hálás is vagyok az ilyen hozzászólásokért, függetlenül attól, hogy a kritika negatív vagy pozitív-e.

Fontosak számodra a visszajelzések, mind saját blogod, mind a Masni esetében? Fontosnak tartod az olvasókkal való kapcsolattartást?

Természetesen számítanak a visszajelzések, és szeretem az olvasói leveleket is (ki nem)? Viszont volt olyan, aki azt írta, én vagyok a példaképe, ez engem iszonyúan megijeszt. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy az én példaképem John Lennon, aki kiállt a béke mellett – ide jutottunk a XXI. századra, hogy ismeretlen cyberhősöket keresünk magunknak? Persze hihetetlenül megtisztelő a dolog, de szerintem kicsit szomorú is.
Igyekszem tartani a kapcsolatot az olvasóimmal, voltak, akikkel személyesen is találkoztam, nagyon jó érzés, hogy mások szerint jó, amit csinálok, ez mindenkit boldoggá tesz. Ettől függetlenül én nem tartom annyira nagy dolognak ezt az egészet, csak csinálom, amit szeretek. Azt hiszem, pont ez a jó, pont így van meg az egyensúly.
Minden olvasói dicséret, minden levél el van mentve, vagy le van printscreenelve. Vannak olyan napok, amikor kicsit befordulok, én az a típusú ember vagyok, aki folyamatosan rugdal előre másokat, de éreztetni kell vele néha, hogy ő is fontos, és hogy igenis ő is számít. Az ilyen napokon veszem elő azt a rengeteg szeretetet, amit kapok másoktól. Nagyon sokat segítenek, és hihetetlenül hálás vagyok értük. Nem tudom, mikor fogom tudni visszaadni mindazt a rengeteg támogatást, amit kapok az olvasóktól. Köszönöm nekik.

Remélem, még sokáig olvashatjuk a Masnit és tanácsaitokat, hasznos tippjeiteket. Szerinted milyen lesz pár év múlva? Mik a terveitek vele?

Pár év múlva az Andrássyn fogunk ülni a Wargicával az erkélyemen, Irsait vagy rozét kortyolgatva. Dohányozni fogok, a mopszom körülöttünk ugrál majd, és örülni fogunk. Magunknak, a Masnilányoknak, mindennek. Annak, hogy összekovácsolódtunk az évek alatt, és hogy ez a valami, aminek anno együtt találtuk ki a nevét egy szimpla Facebook-beszélgetés közben, ekkorává nőtte ki magát. A Masni a mi gyerekünk, és azt hiszem, bármi is lesz majd vele, már az életünk megkerülhetetlen részévé vált.
Azt hiszem, ugyanilyen lesz, csak kicsit nagyobb. Ugyanúgy benne lesznek az olvasók, ugyanúgy benne leszünk mi, és mögöttünk lesz pár együtt töltött év, ami még jobban fejleszt minket.
Ebben biztos vagyok, és ez igazából független mindentől. Szerelemből csináljuk, és ameddig így is marad, addig jó lesz. Mi igyekszünk. Rajtunk nem múlik!

Köszönjük Eszter-Virágnak a válaszokat és sok sikert kívánunk!

Szerző:

Gellér Zsuzsanna
*"a narancsnak nincs szíve" bárcsak narancs lehetnék*

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás