Benedek erősen rángatja a kezem…
– Annnna! Annnnnaaa megyünk a kisvasúttal? – Annyira örül, hogy egy pillanatra el is felejtem, hogy miért is indulunk útra, vasárnap reggel nyolc óra nulla nullakor, alvás helyett… Mikor ezek a reggelek az örök pizsamanapok előhírnökei.
Az ember, ha vasárnap délig pizsibe rója a köröket az otthonában nem felejti el, hogy milyen egy lopott szabadnap a párnák és takarók óvásában. De! Mi… ma… elindultunk.
Szokásos komótos mozdulatokkal lépked felfele a kicsi az autó gyerekülésébe, ahol Villám Mcqueen vigyorog rám a féloldalasan elhúzott szájával. Megütném… Esküszöm. Rácibálom a biztonsági övet és miközben becsapom az ajtót, szemem nem tudja kikerülni azt az orgonabokrot ahol tegnap ölelt. Ölelt…? Búcsúzott! Bár erre határozottan én kértem…
Mielőtt újra megengedném magamnak a felidézés luxusát, egy pillanatra lehunyom megkínzott szempilláim, és mint Charlie valamelyik angyala felteszem napszemüvegem, majd bepattanok a kormány mögé.
Ismét halványan beszűrődik a mondat, de gyorsan hatalmasat pislantok, mint egy kislány aki szemrebegtetéssel minden gondot elűz.
Bekapcsolom a rádiót és próbálok lelkes lenni, hiszen mégis csak anya vagyok, nem pedig egy hisztis kamasz. Hátrafordulok Benedekhez, dobok egy puszit, amit ő hatalmas mosollyal hálál meg. Az a furcsa fájás ismét elöntene, de anyai ösztöneim odébb rugdossák, és már szeljük az utakat… Benedek és én… és fel-fel tűnve Ő.
A Viberen újabb üzenet: „ Katttaa vigyázz magadra”. Dühös, űzött vad leszek egy pillanatra, hiszen ha nem is hiszi, de kuvára tudok magamra/magunkra vigyázni. –Hozzáteszem, ha egy filmbe lennék, törvényszerűen most nyomnék seggbe a pirosnál egy AUDIT – Rákukocskálok Benire és dühöm fellege mögött, mosolyra szalad a szám, hiszen az én kis tejszelet zabbantóm el-el bóbiskol. Vicces, hogy a lelkem és az arcom külön életet él.
Tulajdonképpen örülnöd kellene, te liba – beszélgetek magammal- Hiszen, valljuk be szeretőnek lenni…? Ez nem film és te sem vagy Julia Roberts, aki a hajdobálásával és fehér fogsoros mosolyával mindent megold. Elrévedezek, hogy vajon Robertsnek kifejezték már a különlegességnek ama formáját, hogy nem kívánják? Nem hiszem… Juliaval együtt viszont megérkeznek a nem kívánt emlékek is…
Rám tapadnak a kék szemei. Nem bírom állni a tekintetét. Lesütöm a szemem. Pedig mennyire vártam már, hogy lássam, hogy hozzáérjek, hogy odabújjak. Miközben ezen gondolkodom, érzem, ahogy a mellkasomtól kezdve egészen az orromig elönt a pír, pedig utálja, ha előtte zavarba vagyok. Miközben a saját gondolataimmal foglalkozok a következő mondat fut el a fülemig:
– Annyira különleges vagy!
Ekkor az orrom felé is felkúszik a rengeteg vér a bőröm alatt. De folytatja.
– Tudod Kata, én nem ilyen vagyok. Én nem telefonálok nőknek. Nem írok állandóan. Beszélgettünk róla, hogy három nő jelentett nekem valamit. Te azt mondtad szeretnél a negyedik lenni. Kata érted? Nem negyedik lettél, hanem első.
Kifut a vér az arcomból mindeközben tudatom megismétli a mondatokat és határozottan érzem, hogy a vérerek táncolnak a bőröm alatt.
Folytatja… Óvatosan pici levegőt szívok be, nagyon csendben nehogy ne halljam, mit fog még mondani.
– De Kata… Szóval… annyira fontos most nekem ez az érzés, hogy úgy is jó ez… Neked… ha én… nem vonzódom hozzád szexuálisan.
– Annnnaaaa mikor érünk oda? – lassan és erősen csukom le a szempillám és miközben újra kinyitom a szemem, érzem ólommal lett bevonva az éjjel.
– Lillafüredre Kicsim, kisvasutazni, meg megnézzük a vízesést. Benike kegyes velem, nem firtatja tovább. (Anyák gyöngye kapd már össze magad.)
Megyünk, megyünk, megyünk és várom, hogy a távolság elűzze ezt a mondatot. Visszacsengnek a magyarázatok. Látta a totális megsemmisülést… De a magyarázat már néma tátogás.
A nap eltelt. Benedek boldog volt és a boldogsága rám-rám ragadt. Mégis minden kacaj mögött éles fájdalommal, ömlöttek magamhoz a kérdések.
De a nap végére írni akartam Neki. És valamiért Ő is nekem.
Írta: Nagy Zsuzsi
Kiemelt kép: 99pcwallpapers.com