A fiúk is (s)írhatnak!

A fiúk is (s)írhatnak!

Régen a nagy írók, költők férfiak voltak, most pedig mintha a nők vennék át az uralmat, mintha már csak ők lennének képesek az érzelmeikről írni, csak  ők lennének képesek kitárulkozni. A bloggerek, az online publikáló írók nagy része is lány, elvétve bukkanhatunk csak egy-egy fiúra, de ha rájuk találunk, kincseket találunk. Mi Bencére találtunk.

Kálomista Bence az Arany Kilábalás Facebook oldal írója. Őszintén és olykor kritikusan ír érzéseiről, a hibáiról, az emberi személyiségről, az életről, a minket körülvevő világról. Arra tanít minket, hogyha boldogok vagyunk, akkor se felejtsük el, hogy bármikor zuhanhatunk, de ha zuhanunk, akkor zuhanjunk elegánsan. Hogyha mélypontra jutunk, hozzuk ki belőle a legjobbat, bármennyire mélyen vagyunk, attól még magunkból adhatjuk a legjobbat, és bármilyen mélyre kerülünk, onnan ki kell lábalnunk, és ki is tudunk lábalni. A mélypontjaink tanítanak meg kezelni, megbecsülni értékeinket, motiválnak, hogy újra aranyként ragyoghassunk. Erre utal a cím is,  Arany Kilábalás.

Bence bebizonyította, hogy írni nem csak a nők tudnak. Nem csak nekik van rá szükségük, hogy kiadják magukból a fájdalmaikat. Ahogy ő mondta:  „A közhely szerint a férfi nem sír, de azt elfelejtik hozzátenni, hogy ő csendben összeroppan”, és mennyire igaza van. Miért várnánk el a férfiaktól, hogy fojtsák el érzéseiket, miközben mi lányok bármi miatt sírhatunk. Hiszen mi tudjuk a legjobban, hogyha folyton magunkban tartanánk az összes bánatunkat, egyszer csak hirtelen tornádóként törne ki minden, és akkor kő kövön nem maradna. A fájdalmat ki kell adni, sírni szabad, nem csak a lányoknak.

Szerencsére Bence nem fél felvállalni, hogy ő is érző lény, ő is csalódik, olykor ő is szenved, de nem tartja magában, kiír mindent magából, ráadásul nem is akárhogyan. Megszólítom, megnevezem az érzelmeimet. Így válnak kezelhetővé és szófogadóvá.”.A szavakkal mesterien bánik, még azokban az írásaiban is, ahol erősen kritizálja az embereket és a társadalmat. Erőteljesen, de igazságosan mondja meg a véleményét. Rávesz minket, hogy nézzünk szembe önmagunkkal, ismerjük be a hibáinkat, hiszen, amint beismertük őket, változtatni is tudni fogunk rajtuk, és képesek leszünk magunk is megváltozni, jobbá válni. Ahogy ő fogalmazott:. „nincs félelmetesebb ezen a világon, mint saját magunkkal szembenézni, s nincs nehezebb annál, mint hogy változzunk. Legalábbis sok ember ezt hiszi… tévednek, ez egy belső művészet.”

Nem csak másokkal kíméletlenül őszinte, így tesz önmagával is.” Nehéz egy plasztik világban természetesnek maradni, nekem se megy mindig.” Nem akar Mr. Tökéletes szerepében tündökölni, aki majd jól megmondja, hogy mi a helyes, és hogy kell tennünk. Beismeri, hogy neki is vannak hibái, neki is van még min változtatni, de ő tesz is a változás érdekében, törekszik rá, hogy jobbá váljon, és erre ösztönöz minket is.

Sok blogot olvashattok, ahol az írók, megmondják, hogy mit kell tennetek, hogy boldogok legyetek, untig ismételt közhelyeket olvashattok naponta, de ha többre vágytok kövessétek Bence írásait. Nem fogja megmondani, mit tegyetek, de kíméletlen őszintesége ráébreszt, hogy igenis válhatunk jobbá, csak tenni kell érte, csak akarni kell. Nem lesz könnyű út, de zuhanás után mindig jön a kilábalás, hogy ez arany kilábalás legyen, az pedig már csak rajtunk áll.

 

Szerző:

*"a narancsnak nincs szíve" bárcsak narancs lehetnék*