A hajnal előtti legsötétebb óra – ajánló Jodi Picoult Tizenkilenc perc című könyvéről

A hajnal előtti legsötétebb óra – ajánló Jodi Picoult Tizenkilenc perc című könyvéről

„Senki sem akarja beismerni, de mindig történnek rossz dolgok. Talán mert ez az egész egy láncolat – valaki réges-régen tett valami rosszat, így kezdődött az egész. Aztán valaki más is rosszat cselekedett, s ez arra vezetett, hogy a harmadik is elkövetett valamit, és így tovább… Mint abban a játékban, amely úgy zajlik, hogy valaki a másik fülébe súg egy szót, azt továbbsúgja, és a végén valami egészen fura dolog sül ki belőle. Persze az is lehet, hogy a rossz azért történik, mert különben elfelejtenénk, hogy milyen a jó.”
(Jodi Picoult:Tizenkilenc perc)

covers_1071
Vannak könyvek, amelyek mellett nem lehet csak úgy elmenni. Amelyek bombaként robbannak az életedbe, kikerülhetetlenül, és hatalmas krátert hagynak maguk után. Véres csonkok, fájdalmas nevetések és árván maradt szótövek. Hiszek abban, hogy vannak történetek, amelyek változtatnak az életünk folyásán, amelyek varázsa nem csak ideig-óráig tart, hanem végleg társunkká szegődik az úton, kitartva a legsötétebb órákban is.
A Tizenkilenc perc az én egyik legkegyetlenebb kis csodám.

Tizenkilenc perc rengeteg mindenre elég, hiszen néhány tizedmásodperc alatt is gyökeresen megváltozhat egyetlen sors. Elég ahhoz, hogy ártatlan életek múljanak el örökre – olyan embereké, akiket reggel nyugodt szívvel bocsátott útjukra egy anya vagy egy apa; akik a testvérükkel veszekedtek az utolsó tál müzlin vagy éppen lobogó dzsekivel rohantak, nehogy lekéssék a buszt. Akik talán nem vágytak semmi különlegesre, akik életük utolsó pillanataiban, a lövések eldördülése előtt arra gondoltak, bárcsak jól sikerülne az aznapi matek dolgozat. Akikből válhatott volna festő, utcazenész, ápolónő vagy tv bemondó… de már csak eső mosta nevek maradnak egy kőbe vésve. Emberek, akiket hazavártak. Akik talán nem voltak szentek, de nem érdemeltek halált.
Senkinek sincs joga, hogy elvegye egy másik ember életét, a jövőjét.
A gyűlölet gyűlöletet szül, és az erőszak nem lehet a válasz a tehetetlenül lebegő kérdéseinkre.
Minden éremnek két oldala van, és a tettek mögött emberek vannak. Mind gyarlók vagyunk…
Ilyen főszereplőnk, Peter is – egy kamasz, tele fájdalommal, hosszú évek megaláztatottságával és kiszolgáltatottsággal. Évek óta ebben élt, és el sem tudta képzelni, hogy lehetne ez másképp is. Hogy van kiút a labirintusból.
Adott egy átlagos amerikai város egy átlagos hétköznapi reggelen, ahol egy átlagos középiskola ajtaján besétál egy diák, Peter Houghton, és tüzet nyit a társaira és a tanáraira. A történet egészének apró hányadát teszik ki ezek az események– sokkal inkább egy hatalmas kirakóst kapunk, és megfontolt mérlegeléssel illesztgetjük helyükre a távoli és közvetlen múlt könnyes darabkáit. Jodi Picoult tudja, hogy minden esetben mélyre kell ásni, és a gyökereket keresni: egészen a gyermekkorig kalauzol vissza minket, alaposan megismerve Peter és a másik főhős, Josie életének mozzanatait. A visszaemlékezéseket megszakítva az élet döcögősen ugyan, de megy tovább, Peter tárgyalása és a nyomozás igyekszik felgöngyölíteni a szálakat, de mind érezzük, a miértek már nem segíthetnek. Egy mosolyt sem hoznak vissza, egyetlen vércseppet sem szárítanak már fel a tornacipőktől koszolódott padlóról. És újra rájövünk, hogy ami általában csillogónak tűnik, belülről már réges-rég rothadásnak indult…

Magamba nézek, és tudom, hogy én sem vagyok ártatlan. Volt, hogy gyáva voltam, és csendben maradtam. Elfordítottam a fejem vagy velük nevettem, pedig éreztem azt a keserűséget a szám szélén, mégis beolvadtam. Inkább, mint hogy engem is elpusztítsanak… Nem álltam ki, pedig megtehettem volna. Nem értettem még, mekkora súlya lehet egy szónak, vagy egy vállrándítás lehet halálos ítélet. Hogy ha hátat fordítunk valakinek, talán sírt ásunk vele.
Megbénít a fájdalom. A csontjaimban érzem a közeliek kínját, átjár a veszteség érzése, és féltem az enyéimet. Tudom, hogy ők is csendben féltenek és aggódnak. Riadalom szövi át a világot, kezek nyúlnak egymás felé a sötétben, hogy legyen kibe kapaszkodni, amikor végleg kialszanak a fények.
Ez az egyik legkeményebb, legnehezebb téma, amivel valaha találkoztam, és talán ezért nem tudok szabadulni tőle – túl sok tényező billeg a mérleg mindkét tálcáján, túl sok a kérdés. És túl sok a válasz, amit annyian kiáltanak az éjszakába, mégsem akarjuk meghallani. Vannak, akik segítséget kérnek, akik még akkor is megváltásban reménykednek, mielőtt meghúzzák a ravaszt… hiszek abban, hogy ezek a tettek megakadályozhatók. Hogy ezek az elkeseredett emberek megmenthetőek önmaguktól és a világtól. Hogy a szeretet gyógyít. Hogy néha csak ki kell nyújtanunk a kezünket valaki felé, akkor is, ha mindenki más hátrébb lép egyet. Vagy éppen azért.
Ez a könyv nem egyszerűen földhöz vágott – eltaposott, földbe döngölt, kinevetett, és közben ádázul a bőrömbe karcolta minden egyes betűjét, én pedig beleszerettem.

Úgy gondolom, az iskolai lövöldözés, a megfélemlítés és a zaklatás még mindig olyan témák, amelyek nem kapnak kellő hangsúlyt és figyelmet. Szeretném, ha te is értenéd, hogy vannak láthatatlan, soha be nem gyógyuló sérülések. Ha tudnád, hogy egy suttogás lehet a világ leghangosabb zaja, az utolsó hang, mielőtt minden hangos csörömpöléssel törik darabokra. Ha látnád, hogy a közöny sokszor csak álarc a fájdalomtól és félelemtől torzult vonásokra ragasztva.
Kérlek, értsd meg, hogy nyitott szívvel élni a legfélelmetesebb dolog, de ez az egyedüli esélyünk.

large (78)

„Nem fantasztikus, hogy amikor minden lepel lehullik róluk, milyen egyformák az emberek?”
(Jodi Picoult: Tizenkilenc perc)

 

Képek forrása: weheartit.com

 

Szerző:

"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."