Olykor azt gondolom, én vagyok bunkó, aztán meg rájövök újra meg újra, hogy csak a világ nem képes elviselni az igazságot. Ebből kifolyólag rám van sütve a ,,rossz” szerep, mint gyerekként a színpadon, mert az elmondások alapján nekem Az áll jól.
És mi van, ha én a jó akarok lenni?Az a satnya kis Hamupipőke, vagy a hülye Hófehérke, aki kismillióegyszer képes bedőlni a mostohának.
Unom a rosszat. Lassan már utálom is. A kedvességet felpróbáltam a héten. Segítettem, mosolyogtam, kedves voltam. Nem túl szórakoztató, de legalább nem idegesítem magam annyiszor, ahány macskakövet számolni lehet a Kossuth-téren. Mert bár mindenki azt állítja, gonosz nézésem van, nem érzem magam annak. Az biztos, hogy a jég-kék szemszín nem előny,ha emberekről van szó…
A hideg meg csak jön, állatként tép a húsba ahogy az embereket kerülgetem, vagy az apró gyerekekre rámosolygok. Velük nincsenek fenntartásaim. Az emberek kicsi, hibátlan formái ők. Aztán nézek felfelé néhány centit, meglátom a szülők, nagyszülők ideges, felnőtt szemét, és eszembe jut, hogy mindenkiből felnőtt lesz egyszer. Vajon én az vagyok? Ki mondja ezt meg nekem? Mi határozza meg? Az, hogy nézek-e bugyuta sorozatokat alánevetéssel, vagy hogy képes vagyok átkelni a zebrán? Hm… Nem tudom.
De igyekszem mostanában kedvesebb lenni, nem ,,csúnyán” nézni, mert elegem van belőle, hogy ezt mindenkitől megkapom, pedig csak bambulok.
És nem mellesleg nekem is rosszul esnek a hátbatámadások, fájnak a beszólások. Mert még a kakaónak is szíve van, 0,7%-os.
Paul Strand (http://www.magnumphotos.com/)
