A kedves lányok ereje

A kedves lányok ereje

„Az igazi erő a kedvességben rejlik. Akik kedvesek másokkal, mindig megtalálják a helyüket az életben.”
Murakami Rjú

Mióta az eszemet tudom, én voltam a kedves lány. Hiába nézel így, biztos vagyok benne, hogy a te közvetlen környezetedben is találsz legalább egy ilyen embert. Lássuk, honnan ismered fel? Ő az, aki mindig mosolyog – igen, még akkor is, amikor éppen darabokra törték a szívét, és fogalma sincs, hogyan jut majd lélegzethez a következő másodpercben.  Akinek mindig van hozzád egy jó szava, és aki észreveszi, ha rossz passzban vagy, akármennyire is igyekszel azt a jó fej és laza álarcoddal takargatni. Egyszerűen keresztüllát rajtad, mert ő ilyen. Aki mindig kész, ha segítségre van szükséged, és már nem neheztel, amikor belekezdesz a bocsánatkérésbe. Tulajdonképpen már jóval korábban sem, de azért ezt mégsem dörgöli az orrod alá…

Hosszú, nagyon hosszú és gyötrelmes évekig lubickoltam abban a hiszemben, hogy én ilyennek születtem, nincs mit tenni. Ha arra vágyom, hogy szeressenek, cserébe el kell viselnem, hogy sok esetben a töredékét sem kapom vissza a kapcsolataimba befektetett energiának. Úgy gondoltam erre, mint egy üzletre, amelyben ugyan nem járunk kölcsönösen jól, de végső soron közelít ahhoz, amire vágyom, amitől jól és komfortosan érezhetem magam.
És hányan ostoroztatok, mert azt gondoltátok, egyszerűen megtehetitek, mert születési előjogotok. Hogy ti tudjátok, nekem mi a jó. Még mindig viselem a szavaitok nyomán keletkezett, láthatatlan ütésnyomokat, amelyek sohasem fognak eltűnni, mert már egészen a bőröm alá keményedtek, mint egy kitapintható tetoválás. Addig mondtátok, amíg én is elhittem: valamiféle furcsa lény vagyok, amelynek talán léteznie sem szabadna. Ki tudja, honnan keveredtem ide a Földre? Hiszen sosem találkoztatok még olyannal, aki nem tud igazi gyűlöletet őrizgetni a szívében, aki ennyi mindent önzetlenül képes továbbadni, mert tudja, hogy ő ettől csak gazdagabb lesz. Hogy az a mosoly, az a borzasztóan furcsa szerzet a leghűségesebb társ, akit valaha láttatok. A saját frusztrációtokkal döngöltetek a betonba, az én bűnöm pedig, hogy engedtem.
De már nem az a félénk lány áll ott.

3244799bb6de4c33571c360e31509618
Ti voltatok, akiknek fogalmuk sem volt a pokolról, ami bennem tombolt nap mint nap. A töredékét sem tapasztaltátok annak a küzdésnek, amely élet-halál kérdése volt: a sajátomé. Hogy volt idő, amikor azt gondoltam, nem fog sikerülni, nem vagyok képes megmenteni magam, másnak pedig nem engedem át ezt a feladatot, mert egyedül rám tartozik. Mindenestől. Ezt még mindig nem tudom kiengedni a kezemből, hiszen nem bízom bennetek, és nem is várok semmit. De már képes vagyok segítséget kérni, és belátni, hol húzódnak a határaim.

Ti, akik még mindig szánakozva nézik a cukormázat, és azt gondoljátok, gyenge vagyok – nem tudtok semmit. Azt gondoljátok, a bátorság abból fakad, hogy őrült és veszélyes dolgokat tesztek, hogy bizonyítsatok valakinek, de mit is? És főleg miért?
Én bátor vagyok, mert mindannak ellenére, amit láttam és tapasztaltam, mindannak ellenére, ahogy ez a világ tud bánni velem és a szeretteimmel, hiszek az emberekben és a jóságban. Bátor vagyok, mert nem kapaszkodom kezekbe, amelyek felhúznak a padlóról, csak erőt gyűjtök, és megyek tovább. Hiszen nincs választásom. Felkelek reggel, még akkor is, amikor nehéz, amikor legszívesebben visszatuszkolnám a nevető reggeli fényeket a redőny résein át, és elrejtőznék, mert úgy érzem, nem illeszkedem a világba. Hogy kitaszít magából, akár egy nemrég beültetett, létfontosságú szervet.
Bátor vagyok, mert az, hogy feladjam, sosem volt választási lehetőség.
Bátor vagyok, mert néha nagyon félek, mégsem hátrálok meg.

És ti, akik nem értitek, mi történik velem: annyi igen, annyi beleegyező bólintás és félénk szótlanság után hogy voltam képes elfordulni, hogy mondhattam nemet? Azt gondoljátok, ismertek, pedig csupán a szürkületben falra terülő árnyékom körvonalait ismeritek, amit egyszer egy néptelen utca telegraffitizett falán csíptetek el. Ugyan tünékeny volt, mint egy hitetlen illúzió, de az agyatok elraktározta valahol mélyen – de ez csak egy régi kép, ha hozzáérnétek, tündérporrá foszlana. Tudjátok, az ütések megkeményítettek, és már nem engedem, hogy kihasználjatok. Nem adok már nektek semmit, hiszen nincs tartozásom felétek.

Továbbra is kedves lány maradok, aki csupa szív mosollyal figyeli a csillagokat bolondos éjszakákon, és a leghangosabban nevet még a rossz vicceken is. Aki ott lesz, ha szükséged van rá, és nem vár cserébe semmit. És aki nem akarja, hogy megmentsd, csak hogy higgy benne és állj mellé, míg megmenti önmagát.
Hiszen erős.
Az érzékenysége tette azzá.

Szerző:

Kata

“Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron.”

Szólj hozzánk!