Múlt héten bemutattam nektek Rena blogját: https://lenduletmagazin.hu/lelek-egy-csepp-ahitatban-haga-renata-ajanlo/
„sötétített szoba, finom meleg takaró és egy bögre kakaó. az idő mintha megállt volna, mintha várná, hogy elkezdjek élni, csakhogy meglódulhasson ő is. én meg csak szorongatom azt a fránya bögrét, és nézek magam elé.”
Olvassátok most a vele készített interjúmat, aztán nézzetek be hozzá: http://letsseemysoul.blogspot.hu/
Mondanál magadról pár szót? Milyen embernek ismered magad?
22 éves fiatal vagyok, aki keresi a saját útját. Talán ebbe az egy mondatba is sűríthetnék mindent, hiszen jelen állásban ez a legigazabb rám. Keresgélek, felfedezek. Érzéseket, élményeket, embereket. Vizsgálom a világot, a környezetet, a körülöttem lévő embereket, önmagamat. A jellemem tele van ellentétekkel: a szuperérzékenység és a nyers erő is bennem rejlik, két lábbal állok a földön, ugyanakkor könnyen belesüppedek egy kényelmes álomvilágba. Vannak helyzetek, amelyekben meglepően bátor vagyok, de előfordul, hogy próbálkozás nélkül gyáván feladom.
A legtöbb esetben, tisztában vagyok önmagammal, látom az összes hibámat, és tudatosan igyekszem változtatni azokon. Szeretnék jó ember lenni. Nem a társadalom megítélése szerint, hanem hogy én érezhessem magam annak. Folyamatosan fejlődök, úton vagyok egy olyan Én felé, amilyenné válni szeretnék. Minden érzést intenzíven élek meg, a végletekig képes vagyok szeretni, de gyűlölni is. Pont ezért a legnehezebb feladat számomra az elengedés, nehezen felejtek el bárkit, nehezen szeretek ki és nehezen bocsátok meg. Ezen mindenképp szeretnék változtatni.
Minek hatására kezdtél el blogolni, és mikor?
Az írás mindig is központi szerepet töltött be az életemben már egész fiatal korom óta. Közel két éve kezdtem el blogolni, számomra ez amolyan önterápia. Van úgy, hogy még a legjobb barátaimnak sem tudok mesélni arról, hogy mit érzek, mert nem tudom elmagyarázni a miérteket, mar belülről valami, látszólag minden ok nélkül. Akkor leülök és írok. Miközben rendszerezem a fejemben a dolgaimat, összerakom a képet. Közelebb kerülök önmagamhoz, ahhoz, hogy megértsem a lelkem működését.
Ahogy észrevettem, szeretsz verseket is írni. Egy bejegyzésen vagy egy versen keresztül tudod magad jobban kifejezni?
A versek szeretete egész apró koromból ragadt rám nagymamámnak köszönhetően, azóta vonzódom a rímekhez. Egy bejegyzés által sokkal inkább ki tudom magam fejezni, olyankor gondolkodás nélkül csak írom, amit érzek, és ami eszembe jut. Nem forgatom meg a szavakat, nem törekszem irodalmi színvonalra. Általában egy friss élmény hatására írom meg ezeket, sokszor indulatból, dühből. Ezért is van annyi negatív töltetű írásom. Amikor boldog az ember, azt nem leírja, hanem megéli. A versek már egy letisztultabb állapotban születnek meg, akkor, amikor már magamban nagyjából helyre tudtam pakolni az engem ért impulzusokat.
Haga Renáta
A blogod eléggé mélyen betekintést enged a lelkedbe. Mégis, mintha útmutató lenne másoknak. Olyan meghitt és nyugodt, de érződnek az apró rezdülések a szívedben. Jól vettem ezeket észre? Mi volt a célod, mit szeretnél megmutatni az embereknek a blogodon keresztül?
Nem tanították meg nekem, hogyan legyek hatással az emberekre szavak által. Elsősorban mindenki, aki ír, saját magának ír. Ami csodálatos, hogy ennek ellenére is megszólaltat másokban valamit. Mindig meglepődöm azon, hogy annyira más és más emberek vagyunk, máshonnan jöttünk, másképp gondolkodunk, más szívvel érzünk, és mégis hasonló dolgokon megyünk keresztül, szinte ugyanúgy éljük át a minket ért élményeket. Olvasás közben néha azt érezhetjük, mintha a másik bőre alá bújnánk, érezzük a fájdalmát, az örömét, ahogy te fogalmaztál, a szíve apró rezdüléseit. Igazából szerintem ez mindenkinek a sajátja, a korábbi tapasztalatai, vágyai révén. Nem azért sírunk egy könyvön, mert annyira sajnáljuk a főszereplőt, hanem mert nekünk is tört már össze a szívünk, haltak meg szeretteink, fordult el unottan a szerelmünk és csaptak már be olyanok, akikben bíztunk. Olvasás közben felelevenednek bennünk ezek az emlékek. A nyilvános bloggal talán annyi a célom, hogy lássa mindenki: a különbségek ellenére mind egyformán emberek vagyunk. Megbotlunk, felállunk, sírunk, nevetünk, hiszünk, csalódunk. A mindennapi életben álarc mögé próbáljuk ezt rejteni, erősnek akarjuk mutatni magunkat, de a felszín mögött bizony ott vannak a viharok.
Mit jelent számodra az írás? Mit érzel akkor, mikor elindítasz a kezed alatt egy bejegyzést, egy verset?
Lelki takarítás – ezt teszem olyankor, amikor írok. Az írás számomra menedék, gyógyír, egy társ, aki fogja a kezem és vezet a bajban. Higgadtabbá tesz. Talán furán hangzik, de nekem az írás a szerelmem. Úgy szeretem némely versemet, bejegyzésemet, mintha a saját gyermekem lenne – általam, belőlem van, engem tükröz. Amikor elkezdek írni, nem várom, hogy az embereknek feltétlenül tetsszen, sokkal inkább a sóhaj miatt teszem, ami a legeslegutolsó pont után következik. Igen, a pont miatt csinálom, ami felszabadít.
Jelenleg mivel foglalkozol? Milyen szerepet tölt be nálad az alkotás, a művészet?
Az önmagam keresése nem foglalkozás, mégis most ez tölti ki a legtöbb időmet. Nem találtam még rá arra, amit csinálni szeretnék, nem tudom, mi akarok lenni. Azonban nem esek pánikba a jelenlegi céltalanság miatt sem, hiszek abban, hogy rátalálok a saját utamra, amin szenvedéllyel, szeretettel és megelégedettséggel járhatok.
Vannak-e távlati terveid az írással?
Bármit is hozzon számomra az élet, egy biztos: az írás marad. Lehet, hogy az asztalfióknak, egy senki által nem olvasott olcsó papír fecnire vetve, blogbejegyzésben vagy olvasott újságokban megjelenítve, de nem megy sehova. Az, hogy hivatásszerűen foglalkozzak vele, csupán az adódó lehetőségektől függ. Nyilván nem lenne ellenemre, bár félek attól, hogy az megölné a lelkét a dolognak.
