Az elmúlt időkben sokat voltam kettesben a természettel. Igyekeztem eggyé válni vele. A kint élő madarakból erőt meríteni, melyek egyedül, magányosan portyáznak. A fákból, ahogy bátran tűrik, miközben a viharos szél cafatokra tépi és hajlítgatja ágaikat. A galambból, melyet hetekig párban láttam, majd egy délutánon egyedül ücsörgött a cseresznyevirág fa egyik ágán, onnantól sosem láttam őket együtt úgy, ahogy a fényképeimen szerepelnek. A méhből, melynek zümmögésére a minap ébredtem reggel: láttam, hogy megsérülhetett, mert bárhogy próbált feljebb repülni az ablakpárkányról, nem sikerült neki. De nem adta fel, újra és újra próbálta.
Megkérdeztem Albert Timitől: mire akar megtanítani az élet? Azt mondta: „ne törődj bele a dolgokba. Ha ezerszer földre is kerülsz, akkor is mutasd meg, hogy képes vagy felül kerekedni. Nem adhatod fel a hitet a jóban. Te döntöd el, hogy hagyod, hogy az élet kisemmizzen, vagy az arcába nevetsz végül.”
Egy teljes hónapig, majdnem minden délután ültem az erkélyen, a megszokott helyemen, a rozoga, fehér, műanyag kerti széken, mely mindig a nagymamámra emlékeztet. Azokra a napokra, amikor hűvös őszi vagy épp tavaszi délutánok voltak, és én elkértem a piros, kötött kardigánját, és órákon át egy helyben, mozdulatlanul kuporogtam a kemény széken, és az orrom megtelt a mama-illattal. Most is ott ülök, mindennek háttal, csak én és a természet, de már nem érzem a nagymama illatát. Hiányzik. Az a puha, mézédes, még sem tömény, hanem pont kellemes illategyveleg, melyet csak a mamák képesek magukból árasztani. Az örök nyugalom, meghittség, a letűnt korok újraéledése, a tisztaság és ártatlanság.
Bárhogy próbálom megerőltetni az emlékezetemet, nem jutnak eszembe boldogabb és nyugodtabb idők annál, mint mikor ideköltöztünk a nagymamám házába, és együtt élhettem vele. Sosem volt igazán anyukám, ő az volt helyette is. Az én vidám, szuper, szerethető, harcos, mindenre kész mamám. Aki bármit tettem, bármit mondtam, ugyan úgy szeretett. Ő sütötte a legjobb süteményeket, ő tudta a legjobban elkészíteni a madártejet, melyet még akkor is megettem, mikor már beteg volt és gyenge, és egy csorbult szélű tálban készítette el, és tele volt porcelándarabokkal. Megettem, mert nekem csinálta. A legfinomabb születésnapi gyümölcstortákat kaptam tőle. Azóta sem tud senki olyan ételt készíteni nekem, ami egy kicsit is hasonlítana ahhoz, melyet ő az asztalra varázsolt, oly egyszerűen és könnyedén, és még is leutánozhatatlanul.
Még ma is, amikor belépek a szobájába, úgy látok mindent, ahogy a betegsége előtt volt. Minden a helyén van. Ott ül a nagymamám is az ágyon. Vasárnap van, épp kosztümös film megy a tévében vagy műkorcsolya. A hajában csavarok vannak, csillog a szeme. Én leülök a kisszékre, úgy teszek, mintha a tévét nézném, közben meg azon gondolkozom, mennyire szeretem őt. Most feláll, a lenyitós szekrényhez megy, teasüteménnyel kínál, és lemegy teát készíteni. A legfinomabb teát.
Azt mondták nekem, hogy majd enyhül ez a hatalmas űr a szívemben, a nagy súly a mellkasomról és a gombócok a torkomból, majd fokozatosan eltűnnek. Nem így lett.
Május 29-én, 20:41-kor lesz 4 éve, hogy meghalt a nagyi.
Nem tudom, fogok-e valaha így és ennyire szeretni még, mint ahogy a nagymamát. S azt sem tudom, fog-e valaki így és ennyire hiányozni, mint ő nekem.
Soha nem telt el még úgy egy nap sem, hogy ne gondoltam volna rá vagy ne mentem volna be a szobájába. Ne fogtam volna a kezemben a könyveit, melyekben könyvjelzőként a papám fényképei bújnak meg, vagy egy régi cetli, melyre feljegyzett valamit.
Volt már, hogy megkérdezték tőlem, hogyan lehetséges az, hogy azok után, amik velem történtek a 20 évem alatt, én még is itt vagyok, és relatív normális életet élek. Sosem árultam el a titkot, féltem, kinevetnek érte.
A nagymamámnak köszönhetek mindent. Mert bár meghalt, számomra még mindig él, itt bent, a szívemben, abban a zsebben, amit csak neki tartok fent. S minden vágyam az, hogy büszke legyen rám, hogy azt mondja, igen, ő az én unokám. Miatta csinálom. A tegnapot, a mát, és a holnapot.
Érted teszem, mama.
