A vörösen izzó pázsiton támolyogva szívom mélyen magamba a füstös narancs illatot, mikor a haldokló fények festenek arcomra pírt és megelégülést, nem pedig kezeid árnyékot adó melegsége, nem a szeretés, és nem is a szeretni akarás. Emléked roskadozó asztalként borul egyre összébb és mélyebbre az évek semmittevésével együtt.
Mára már minden hirtelen tett mozdulatot megbántam.
Az izomzatom és minden csontom az utánad való futástól sajog, kikoptak az ízületeim, és a szívrendellenességem minden reggel egy-egy dobbanással nyugtázza a hiányt.
Nem te hiányzol, hanem az létem miértjei. A válaszok az én soha fel nem tett, összehazudott kérdéseimre. Talán lehetett volna másképp is. S most nem rohangálnék az idők és világaink között fel és le, mint aki évszázadok óta menekül. Talán így kellett lennie, és ezért hálát kellene, hogy érezzek. Talán.
És ha ez az egész nemcsak egy újabb fel nem tett kérdés, egy még meg nem gyártott hazugság, akkor valójában a miértek elől menekülök.
Ami azt jelenti, hogy téged soha nem is kerestelek.