Érdektelenség

Jó pár olyan helyzet van, amiben nem figyelünk a másikra. Nem fogom mindegyiket felsorolni, mert nem is lehet listát írni róla, olyan sok van. Mindegyik rossz érzést okoz, de szerintem a legkiábrándítóbb dolog, amikor a hozzánk közel állók képtelenek odafigyelni a szavakra, amik elhagyják a szánkat.

“És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”
Stephen King

Szomorú, ahogy eltávolodnak egymástól azok az emberek, akik egykor közel álltak egymáshoz. Amikor az elhangzott mondandó szó szerint egyik fülön be, másikon ki. Amikor annak az egyetlen személynek a figyelmére lenne szüksége az embernek, és egyszerűen nem hallja. Amikor a következő találkozásnál, újra és újra vissza kérdez, mintha újkeletű lenne az információ, pedig már sokadjára mondjuk el ugyanazt fogcsikorgatva, és közben magunkba tartva az igazságot: nem figyelsz rám eléggé. Amikor egy régi barát lassan idegenné válik az érdektelensége miatt. Végig mondja mi történt vele, a másik érdeklődve meghallgatja, az érdektelen udvariasan visszakérdez, ugyan hogyan megy sora, de a válasz elől már becsukják hallókájukat. Szerintem egy kapcsolat azon alapul, hogy meghallgatjuk egymást, odafigyelünk. Érdekel a mondanivalója, az öröme, a bánata, a sikere, a vesztesége… Az élete.

“Nem figyelünk egymásra eléggé. Nem külön-külön kellene figyelni, hanem együtt és naprakészen, akármilyen fáradtak is vagyunk. Kíváncsinak kell lenni minden egyes új gondolatra, új vágyra, nem mondhatjuk azt, hogy jó, ezt most inkább kikerülöm, nem szeretnék vitát, inkább legyen béke. S egyszer csak arra ébredünk egy reggel, hogy valahol útközben elveszítettük a másikat, már tudjuk, mire gondol, merre jár, amikor nincs velünk. Míg, ha nem veszítjük el a kíváncsiságunkat, és tényleg végighallgatjuk, akármilyen fáradtak is vagyunk, hogy a másik mit gondol erről-arról, s kialakul az értelmes beszélgetés egymás között, a végén meg lehetne nyugodni, s tovább fogni a másik kezét, kiérdemelve az “örök” szerelmet és szeretetet.”
Bánsági Ildikó

A másik, ami elszomorító tény, de minden egyes utcasarkon, megállóban és mindenféle közlekedési eszközön visszaköszön. Az emberek első mozzanata, miután felszállnak a villamosra, hogy előveszik a telefonjukat. Ha sétálok az utcán telefont nyomogató emberek hadát látom. Ha beülök valahova, a folyamatos fotózást látom, mert úgy néz ki az emberek most már nem a szórakozásért mozdulnak ki, hanem, azért, hogy azt mutassák, szórakoznak.

Számomra ez is az érdektelenség egy másik kiábrándító jelensége. Legalábbis abban az esetben, ha a beszélgetés rovására megy. És nem azt mondom, hogy én nem szoktam néha ezt csinálni, ha számomra fontos dologról van szó, vagy kötelezettségről, mert már szinte mindent el lehet ilyen formában is. De én is betartom a határt, és másoknak is meg kellene keresni, ami még az elfogadható kategóriába tartozik. Viszont amikor látok egy 10 fős társaságot, és abból legalább 8 a telefont vizslatja… Nincs rá megfelelő kifejezés.

Ezernyi szót tudnék még írni erről a jelenségről, de szerintem Rose az Online visszacsatolás – életek lájkokban mérve című cikkében, olyan tökéletesen megfogalmazta a társadalmunkat sújtó röhejes hozzáállásról, hogy inkább tőle idéznék:

“Hogy lehet ennyire függni egy online világtól? Hogy lehet az, hogy bizonyos emberek szemében csak akkor érünk valamit, ha elég lájkot kapunk? Hogy lehet az, hogy már nincs intim szféra, és azt is világgá kell kürtölnünk ha épp életünk egyik legnehezebb időszakát éljük?
Hol vannak az igazi érzelmek? Hol vannak az emberi kapcsolatok?
Tényleg ez a világ? Ez vár ránk? Függővé válunk egy online világtól?”

Kiemelt kép alapja: http://weheartit.com