A szomszédban lakik egy művésznő. Annak ellenére, hogy egy karnyújtásnyira van, ritkán találjuk meg egymást. A nagymamám lehetne, éles, karakteres arcvonásai szigorú jellemről, harcedzettségről, magáról a leélt időről árulkodnak. Nem is hittem volna, hogy egy egész életnyi művészet szunnyad benne.
A minap összefutottunk, épp mindketten beszélgetős hangulatban voltunk. Ez ugyebár fontos, hiszen csapongó lelkünknek nem mindig esik jól kifelé tekinteni, akkor viszont…
Csak hallgattam ezt az idős nőt, ahogy mesél az életéről, a világ legtermészetesebb módján szőtte bele festők, írók gondolatvilágát. Idézett Tolsztojtól, mesélt Van Goghról, minden szavában ott volt egy csipetnyi művészet.
Könnyű megértetnem magam a hozzá hasonló emberekkel. Érdekel a mondandójuk, a közös nyelv pedig hihetetlenül könnyűvé teszi, hogy szót értsünk. Azt hiszem a legtökéletesebb kombináció számomra egy beszélgetésben, ha érzelem, művészet és humor összecseng. Akkor aztán tényleg úgy érzem, vittem valamit magammal a következő órákra, napokra, vagy akár az örökkévalókig.
Mesélt nekem a szerelemről, amellyel a mai napig harcol ő maga is.
Elmesélte, mi mindent tett meg az immár ezer éve az életéhez tartozó férje az udvarlási időszakban. Kiharcolta magának. A kitartásával. Aztán, ahogy ő fogalmaz:
„-Hát nem én is társfüggő lettem?” -hozzá óriási nevetés
Így megy ez.
A kezdeti harcot általában a férfi vívja meg, a nő ösztönösen húzza a mézes madzagot, s amikor úgy érzi, a férfi eleget tett, hogy bebizonyítsa odaadását, a nő megadja magát. Innentől kezdve viszont az ő harca következik. A kapcsolatért. Fordul a kocka, s míg a férfi elégedetten nyugtázza megszerzett zsákmánya hozzá tartozását, addig a nő egyre nyugtalanabbá válik. Persze ez sem törvényszerű. Náluk így volt.
kép forrása: www.tumblr.com
Az ő életükben a harc folyamatos maradt. Majd minden nap fültanúja vagyok ennek a két totálisan ellentétes karakter viszályának. Azt gondolná az ember, hogy egy közösen leélt élet lecsitítja a kapcsolatot. Megszokottá, rutinossá, csendessé teszi. Nos, az ő esetükben nem így van. Mi több, úgy tűnik összetartozásuk elengedhetetlen hozzávalója a mindennapi vita. Izgalmat visz bele. Édes a kibékülés.
Döbbenten hallgattam a történetét. Idáig abban a hitben voltam, hogy csak azok képesek leélni egymással egy életet, akik között teljes az összhang. Erre tessék. Itt ez a nő, aki ennyi év után is őszintén be meri vallani, az életük ugyan örökös harc, legtöbbször egymással, de sosem unalmas. Úgy látszik az izgalmat sem lehet kinőni. Pláne nem egy nyughatatlan művészléleknek.
Búcsúzóul kölcsön adta nemrég megjelent kötetét, amelyben alkotásai (festmények és grafikák egyaránt), s a hozzájuk fűzött, számára kedves művészek, írók gondolatai kaptak helyet. Olyan, mint ő maga. Olyan, mint beszélgetni vele.
A legmeglepőbb az volt, amikor az utolsó oldalhoz érve, férje gondolatait olvastam.
Így simulnak a legfontosabb dolgoknál eggyé az ellentétek.
Akkor jöttem rá, hogy emiatt működhet az ő kapcsolatuk. Napi viharok ide vagy oda, a fontos pillanatokban ott áll mellette a férje, és támogatja.
A kötetben önarcképéhez a következő sorokat idézte:
„Vonásaim, mint régi rézkarc
szigorú rajza élesek.
Sokszor úgy érzem, szállni tudnék,
olyan karcsú s könnyű leszek.”
-Áprily Lajos
