A normális, az igazság és az “enyém”

A normális, az igazság és az “enyém”

Vannak szavak, amik hallatán mindig valamiféle tiltakozáshullám fut végig rajtam. A gerincemen végigszaladó rossz érzés jelzi, hogy valaki olyannal állok szemben és próbálom meggyőzni, akivel gyökeresen ellentétes a világról alkotott elképzelésünk. Ilyen szavak például a normális, az igazság, vagy az enyém.

Van az alaphelyzet, mikor – jobb esetben – vitatkozom valakivel és nagyon nem értünk egyet valamiben. Amikor kezdenek fogyni az érvek és a másik mindenképpen meg akar győzni arról, hogy igaza van, akkor kerülnek elő a varázsszavak és mondatok, mint például “Hiszen ez a normális!”, vagy “Ismerd el, hogy nekem van igazam.” Ilyenkor mindig mosolyogni kezdek, hiszen minél több időt töltök el a Földön, annál biztosabb vagyok benne, hogy nem létezik olyan, hogy normális és igazság.

Az olyanok, akik azt hiszik, hogy tudják, mi a normális, nagyon hangosak. Innen lehet megismerni őket. Meg onnan is, hogy nem tudják felépíteni a világot maguk körül anélkül, hogy mindent és mindenkit besoroljanak a “jó”, vagy “rossz” kategóriákba. A más náluk egyenlő a rosszal, mert idegen a számukra és félnek tőle. Ha valaki kilóg a biztonságot és a világukat jelentő sorból, a rendszerük összeomlik és ez ellen úgy védekeznek, hogy erőszakkal megpróbálják eltávolítani a “zavaró tényezőt” az életükből. Tudom, hogy mindezzel – remélhetőleg – sokaknak nem mondok újat, de időnként elszomorít, hogy még napjainkban is itt tartunk. Ugyanazokat a köröket futják az emberek. Újra és újra.

Kép: pinterest.com

Kép: pinterest.com

Az igazsággal is ugyanez a helyzet. Nem létezik belőle egyetemes. Minden egyes embernek van belőle saját, ahogy mindenki számára mást jelent a valóság is. Mégis rengetegen megpróbálják a saját igazságaikat ráerőltetni a másikra. Valamiért elhisszük, hogy egy sorhoz kell igazodnunk és fel sem merül bennünk, hogy kételkedjünk, vagy feltegyük a kérdést: miért? A gyerekek pedig olyan sokszor nekiszegezik a felnőtteknek ezt az alapvetően logikus kérdést, nem értem a felnőttek miért felejtik el. (Mennyi zavarban lévő felnőttet láttam már, aki megpróbál valamit megmagyarázni, amikor egy gyerek azt kérdezi tőle: miért? Sokszor a válasz egy odacsapott “mert ez a normális”,a gyerek pedig raktároz és magába szívja a hallottakat. )

És az “enyém” gondolata… Lazábban kapcsolódik ide, mégis sokszor eszembe jut, mint az emberek egyik alapvetően rosszul beragadt hozzáállása a világhoz. Ha nem ragaszkodnánk annyira ahhoz, amit a miénknek gondolunk, kevesebb lenne az irigység, a féltékenység, az erőszak és a félelem. Természetes lenne például, hogy mindenki ott éljen, ahol akar, és nem merülne fel bennünk, hogy határokat jelöljünk ki a “miénk” körül. Az örökös verseny, ami az egyre többet birtoklás vágya mentén zajlik, szintén úgy emészti fel az életünket, hogy mi észre sem vesszük. Egyre többet akarunk birtokolni tárgyakból, pénzből, papírokból és szépségből, mert azt mondják nekünk, hogy ezt kell tennünk. Eközben pedig lassan elhalványul valódi énünk egészen addig, amíg el is tűnünk. Mi pedig rohanás, hazugság, kényszer, félelem, szorongás és agresszió leszünk.

Azt javaslom, próbáljátok ki, hogy milyen az, ha ezeket a szavakat kevesebbszer, vagy egyáltalán nem használjátok fel egy vitában a partneretekkel szemben. Én azt figyeltem meg, hogy sokkal hamarabb jutok megegyezésre, ha nem vágom oda a másik arcába őket. És ha másokkal szemben nem használom ezeket, akkor lassan kikopnak saját világomból is. Helyükbe pedig egy új fogalom költözik: az elfogadás.

 

A cikket írta: Enikő

Kiemelt kép: wall.alphacoders.com

 

Szerző:

Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.