A rím csak részletkérdés

A rím csak részletkérdés

Versek, melyektől végigfut az olvasó hátán a hideg. Szívből jövő szavak, melyekbe beleborzongunk. Érzelmek, melyet mi is éreztünk, fájdalmak, melyeket mi is átéltünk. Szerelem, csalódás, és ennél sokkal több. Költészet, ami él. Egy ifjú tehetség kiforrott stílussal.

Kovács Kristóf mindössze 21 éves, de már számos verset publikált többek közt a Liget, a Szépirodalmi Figyelő, az Irodalmi Szemle és a Helikon folyóiratokban, de oldalán rendszeresen osztja meg olvasóival a friss írásait. 2014-ben részt vett a III. Hajdúböszörményi Írótábor költő szemináriumán, és a Kertész László Örökében 2014 verspályázat első helyét ő vitte el.

Kovács Kristóf

Kovács Kristóf

Versei személyes hangvételűek. Szerelmes verseknek is nevezhetnénk őket, de nem azok. Hiszen, ahogy ő mondta, ha szerelmes lenne, boldog lenne, és nem írna. Ezek a hiány versei. Minden sor egy valakihez szól. Valakihez, akinek itt kellene lenni, és még sincs. Hiánya pedig fáj, ahogy minden hiány.

 „Láttam, ahogy fáradsz, és hogy el fogsz menni. 
Ami marad az talán elég másnak.
Beléd markolok. Még.
És tudom, hogy így leszel igazán kevés. 
Tényleg mentek, valami barátnőddel. Lassan túl korán lesz.
Itt hagyod tekinteted, letisztogatott kavics. 
Legalább van ez. Mert se vasárnap, se népliget.
Most már rólad sem terelném a szót, csak várok,
hogy még is felhívsz, leszünk-e barátok.”
/Népliget/

Nem derül ki, hogy kinek a hiánya, hogy ki is a megszólított, miért ment el, és vajon visszajön-e. Nem tudjuk, mennyi a valóság és mennyi a fikció. Mi az, ami megtörtént, és mi az, ami csak képzelet. Nem is kell tudnunk. Nem számít, nekünk olvasóknak nem.

Mi az érzést kapjuk, a beleélés lehetőségét. Nekünk is fáj, valami mindenkinek fáj. Mi nem találjuk rá a szavakat, mi csak átéljük. A szavakat a költő adja, ő ébreszti fel bennünk az érzelmeket, ő mondja ki, amit mi nem tudunk. Mi meg csak bólogatunk, igen, ez történt velem is, vagy történhetett volna. Lehetett volna így is, vagy talán így is volt. Nem számít már, mi és hogyan zajlott. Összemosódik már a valóság és a képzelet. Egyetlen verssé állnak össze.

 

„Elalvás előtt befejezem félbehagyott filmjeinket,
mit tehetnék. Mert mennyire utáltam
veled aludni, csak azzal a másikkal,
mindig azzal a másikkal szerettem volna,
akivel most is.
Én meg, meg sem próbálom, ezt mondják,
hogy már megtanultam, tudom,
az igazi börtön az álmok.
Mondjuk, valahol benne állok,
valami ismeretlen égtáj felé kutatok.
Így alszom majd el. Molylepkék a bukóablakon.
Reggelig sem találnak ki rajta.”
/Egy év/

 

Az érzéseket azonban nehéz kifejezni, ezt mutatják a törések is. Olykor meg kell állni, elgondolkodunk, sóhajtunk, veszünk egy nagy levegőt, feldereng egy-egy emlék, melyet nehéz megfogalmazni. Olykor félbe is kell hagyni, van, amit nem is lehet kimondani, vagy jobb inkább nem. A közhelyekre nincs szükség, nincsenek is, egyszerű, de mégis sokatmondó költői képek mesélnek. Könnyű átélni, aki már valaha érzett, érteni fog minden szót, nem kell gondolkodni, csak átadni magunkat a hangulatnak. Szembe kell nézni a fájdalommal is. Ha fájni kell, hát fájjon.

 

Más jut

Nézd. Ezek a fák. Itt lakom a közelben.
Eszembe jutott, hogy mennyire nem ismersz.
Még annyira sem, mint az erdőket.
Kár, hogy sosem fogod látni a telet az ablakomból.
Pedig hogy örültél a hegyeknek, felétek nincs ilyesmi.
Tudom, hogy kiábrándítóan egyszerűek vagyunk.
Nem akarlak többször megvigasztalni. Sírjál.
Szoktam én is mióta gyűlölöm a vidéki nagyvárosokat.
Az ösvényeket már rég kitanultam.
Elolvadt a tél, csak az a hó maradt bennem.
De mindegy, mert most nyár van, ilyenkor általában
más jut eszembe a túloldali dombokról.
Hogy nem tudom jókor szeretlek-e.
Itt lakom a közelben. Ezek a fák, nézd.

 

A forma nem számít. A rím részletkérdés. A költő nem hagyja, hogy a szabályok irányítsák, hogy megkössék a kezét. Szabad versek, olykor már majdnem prózák. A szíve irányítja. Azt írja, ami bennE van, és úgy ahogy van. Őszintén és tisztán. Pont ettől jó. Ez adja az egyediségét. Egyedi, de mégis magunkra találunk a versekben. Nem akarjuk megfejteni, nem akarjuk kideríteni, kinek szólnak. Hiszen nekünk szólnak. Azt látjuk, ami bennünk van.

Érzünk, szeretünk és csalódunk, néha sírunk is. Vannak tapasztalatok, amelyeket át kell élni, vannak érzések, amelyeket meg kell tapasztalni. Egy jó vers nem történetet mesél, egy jó vers ad valamit, a szavakat adja ahhoz, amit mi nem tudunk kimondani. Kovács Kristóf versei ilyenek. Hétköznapi dolgokról is, hétköznapi érzésekről, ha lehet egyáltalán egy érzés hétköznapi. Érzésekről, melyeket bárki átélhet. Ha a verseit olvassuk, nem olvasunk, érzünk.

 

Mégis
tisztázni kéne végül,
mert eddig csak a leveleidet dobtam ki.
jó így. elég lehetne ennyi.
de mégis csak tisztázni kellene, lesöpörni mindent,
mert itt gyűlsz, mint a belváros széli házak
párkányán a por. és reggelenként érzem
a tüdőmre tapadt múltat. tisztázni kellene végül.
nem várhatom, hogy valaki más helyettem felsöpör,
vagy várni egy beláthatatlan kezdetre,
mint egy csődbe ment aluljárói bolt. 
kifosztott gyomrában még az üres felmosó vödör. 
 

 

 

 

 

Szerző:

Gellér Zsuzsanna
*"a narancsnak nincs szíve" bárcsak narancs lehetnék*

Szólj hozzánk!