A szennyes

A szennyes

Hetek óta szürke vagyok. Talán csak az ünnepek-utáni depresszív állapot egyik áldozata lettem, talán tényleg hiányzik valami az életemből, ami miatt fakulok. Így megy ez, nem tudjuk miért, de egyszer csak észrevesszük, hogy megkopott a kedvünk. Tudjuk ám, hogy szép az élet, csak mosolyogni kell, meg ehhez hasonló közhelyek, de valamiért nem jön az a mosoly. Valami mély fáradtságot érzünk magunkban, valami kormos súlyt, ami lehúz.

Nem fogok újat mondani: ez a kormos, nehéz súly – a saját gondolataink, amiket időközben lenyelünk. Érleltük őket a fejünkben, csokorba szedtük, hogy el tudjuk mondani, és ehelyett lenyeltük. Most nem megfelelő az alkalom, majd később elmondom neki. És bennünk marad, nem mondjuk el. Megkímélünk valakit vele? Talán. De saját magunkat csak mérgezzük, lassan és folyamatosan.

Nem kell egyedül lennünk a gondolatainkkal. Nem kell elfojtanunk őket. Talán éppen most nincs senki, akinek elmondhatnánk, vagy pont Ő nincs itt, akinek el szeretnénk mondani. Mit tegyünk ilyenkor? Hiszen egy nap múlva talán már nem is aktuális a gondolatunk, de azért mégiscsak bennünk van, és gyűl, gyűl és gyűl…

Nagy mocskos halomba verődnek a gondolataink. Azok is, amelyekre együttérzést várunk a másiktól, nem kapjuk meg, és a gondolataink felhalmozódnak. Egy hatalmas nagy szennyes gyűl fel a fejünkben, mert egyszerűen nincs idő kimosni a gondolatokat.

Ilyenkor már mindegyik olyan keserű és csúnya, hogy ha visszaöklendeznénk, és a másik nyakába borítanánk … olyan dolgokat mondanánk, amiket nem is gondolunk komolyan. Az már nem a valóság, csak a valóságnak egy árnyéka.

walk-human-trafficking-12136

https://www.pexels.com/photo/walk-human-trafficking-12136/

De azért beszéljünk. Fogjunk hozzá valahogy így: figyelj, beszélni szeretnék veled, lenne egy kevés időd rám? Napok óta nyomasztanak a gondolataim, amiket el szeretnék mondani neked. Mondjuk ki, őszintén, finoman, élesen, tisztán. Mondjuk ki, amitől félünk! Mondjuk ki, ami bánt! Mondjuk ki, amit hiányolunk egymásban! Ne temessük el a szennyest, teregessük ki, mossuk tisztára, tegyük ki a napra száradni. A gondolataink mi vagyunk.

Engem egy csomó minden lehúz. Többségben olyan dolgok, amiket csak odaképzelek. A hiányérzet és a szomorúság beárnyékol minden kis tettet, és vérzékennyé teszi a szívem. Olyan rettentő könnyen fel tudnám adni, de itt vagy nekem te. Nem most, és nem szó szerint, de tudom, hogy valahol itt vagy. Nem érlek el, nem látlak és nem hallak, de tudom, hogy vagy valahol. Tudom, ha kinyitom a szívem, és hívlak, akkor itt leszel.

A zűrzavarban és a rohanásban egy kicsit elbújik benned az, aki kinyitja az ajtót. De ott van valahol, hiszem és tudom. Várom a pillanatot, amikor nem kell tovább álldogálnom az ajtód előtt, papírzacskókban hordozva a gondolataim. Mert be fogsz engedni, elveszed tőlem a nehéz zacskókat, és kiborítod az asztalra. Én meg átölellek fáradt karjaimmal, mert tudom, hogy hosszú idő után végre hazaérkeztem.

 

Kiemelt kép: pexels.com

Szerző:

A nevem Gagyi Rita, Erdélyben élek és fiatal orvos vagyok. Az könyvek egyfajta menedéket jelentenek nekem a zűrös hétköznapok zajában. A tudomány a lételemem, de hűen állítom, hogy művészet nélkül az emberi lét értelmét veszti. Szenvedélyem a költészet, a festőművészet és minden, ami lélektől lélekig ér. A kreativitás a mozgatórugóm, és szerintem soha semmit nem lehet elrontani – egy félrecsúszott ecsetvonás, egy oda nem illő hang tesz minket egyedivé.