A szeretet koldusa – novella

A szeretet koldusa – novella

Visszatért. A büszke Hold ismét velem együtt virraszt az éjszaka fekete bársonyán. Fénye vigaszt és megnyugvást ígér boldog-boldogtalannak a feledhető múlt és egy szebb holnap illúziójával. Én is ebből táplálkozom.
A csillagok raja elveszik a szmog és a gomolyfelhők fátyla alatt, rejtelmes gyönyörűsége fenyegető égzengésnek adja át a helyét. Elered az eső. Sípoló szuszogásomat elnyomja a lusta szitálás sistergő hangja, lomha szívverésem felgyorsul a zajra. A kartondoboz tetejét verdesik a kövér esőcseppek ritmusos tam-tamot járva. Egy eltévedt csepp a kobakomra huppan, majd lecsorog róla. Megrázom a fejem, aztán visszahajtom a földre.
Az ég átvette a terhem. Sírnék vele együtt én is, ha tudnék, de számomra csupán az együttérzés és a zápor-könnyek közt fürdőzés előjoga a jussom.
Tekintetem követi egy villám cikázó idomát és közben Rád gondolok.
Egy újabb nap telt el. Egy újabb eseménytelen és üres epizód mihaszna életemből. Számomra semmi jót nem ígér a pirkadat szele, a szebb jövő reménye Veled együtt távozott.
Ó, nincs ember, ki leírhatná, mennyire hiányzol!

Csak Te voltál nekem, csak Te törődtél velem és viseltél meg magad mellett. Kölyökkorom óta neveltél és szerettél, pedig nem voltam sem szebb, sem okosabb, mint más magamfajta. Az igazság az, hogy randa vagyok, mint a bűn, de Téged nem zavart. Nem csak néztél, Te láttál is engem, és én ezért mindörökké hálás leszek neked.
Anyámként szerettelek és tiszteltelek, Te voltál számomra a világ, de mégis ahogy a Nap is nyugovóra tér a nappal után, Te is elhagytál egy fagyos éjszakán. Ez a felfoghatatlan veszteség már egy éve sújt és nem ereszt. Hű szívemet összetörted, álmaimat örökre elvetted, de még sem feledhetlek. Ezerszer üvöltöttem át az éjjel zord palástját, hátha meghallod és visszajössz hozzám. Ezerszer bejártam a város összes mocsok fedte utcáját, hátha megtalállak, és szomorú dalommal visszaédesgethetem magam. Hiába, nyomtalanul eltűntél.
Megdördül az ég, összerezzenek. Dacosan hátat fordítok a hőbörgő viharnak, torkom keservesen szűköl. Bambán meredek a járda egyik mélyedésére és figyelem, ahogy lassanként megtelik vízzel.
Heverek itt az utca porában – mely mostanra sártengerré dúsult – akár egy elárvult madárfióka. Szerencsétlen látványt nyújthatok itt a szemetes konténer tövénél elázva, megtépázva, büdösen. Koldus lettem, nem pusztán fizikailag, hanem lelkileg is. Szeretetet koldulok unos-untalan, mert egyes-egyedül maradtam ebben a hatalmas világban. Senki sem hallhatja, de gyermeteg lelkem itt belül rí szakadatlan.
Elcsitul a zivatar, a felhők elvándorolnak és a Göncöl-szekér csálé formája ismét rám mosolyog messzebbről, mint amit feltudnék fogni. A csillagok számomra csak holmi égre hintett fehér üveggolyók, mint ahogy ezek a hatalmas panelházak is csak óriási kartondobozok a kemény kékkel borított földkupacon.
Életet verek elzsibbadt tagjaimba. Az utolsó cseppek is elhagyták a kiszikkadt anyafelhőt, végre elhagyhatom toprongyos vackom.
Az eső elmosott minden nyomot, eltörölt megannyi szagot, de én mégis útra kelek. Feltornászom magam a kemény betonról, és ügetni kezdek a tócsákkal övezett utamon. Nagyobb késztetés még a szüntelen szinte már lételememmé vált éhségtől is, hogy célt érjek; lelkem nem békélhet, míg nem találkozunk újra.
Hajnalodik, korán kelő emberek tucatjai indulnak munkahelyeikre. Kilépnek a gigászi társasházakból, és berregő vasjárgányaikhoz igyekeznek. A csípős szél belekap egyesek hajába, mások sáljába. Hamarosan itt a tél.
Elkutyagolok mellettük, mókás arcukat vizslatom, szaguk molekula mátrixát elemzem, mozgásukat figyelem. Mindegyikben Téged látlak, de csak első pillantásra, hiszen Ti annyira egyformák vagytok, ám mihelyt kirajzolódik kétdimenziós világomban egyedi profiljuk, jön a keserves csalódás. Mindannyiszor megörülök Neked, és mindannyiszor rájövök, hogy csak áltatom magam. Egyik sem Te vagy.
Belefáradtam.

Leülök a padka szélére, elkenődve emelem nehéz buksim a bíborban tündöklő égre, és a menekülő Holdat keresem. Búskomor barna szemeim pillanatok alatt leleplezik rejtekhelyét. Ott bujkál egy távoli hegy domborulata mellett, alakja egyre halványabb az ébredező Nap tüzétől. Kérlelhetetlen lelkem kitör börtönéből, szétfeszíti torkomat és egy keserves vonyításban kel életre, mint minden búcsú alkalmával. Hogy a nappalt, vagy az éjjelt búcsúztatom, az teljesen mindegy. A lényegen nem változtat: valami véget ér… Ahogy egykor közös életünk is véget ért. Láthatod, mindenről Te jutsz az eszembe, így hát ez is neked szól, mert tudom, hiába minden igyekezetem, mást már nem tehetek. Felesleges bármiféle csaholás vagy nyüszítés, nyomozás vagy okfejtés. Elköltöztél, és úgy tűnik, már nem is látogatsz meg… Bocsánatot kérek balgaságom miatt, de csökevényes eb-elmém nem érheti fel ezt ésszel. Aki egyszer volt, hogyhogy már nincs?

A lelkem könnyed, de a testem nehéz. A földre húz, de énekem így is folytatom… Míg erőm engedi minden pirkadatkor, és alkonyatkor felharsan a dal Neked, csak Neked, ki már egy esztendeje itt hagytál, és az égbe költöztél, csinálj is ott bármit, kérlek, várj rám, drága… édes… megboldogult Gazdám!

 

kiemelt kép forrása: http://rolie-lyrics.blogspot.hu/2012_02_01_archive.html

Szólj hozzánk!