A szivárványszínű lány – Interjú Gellér Zsuzsannával

A szivárványszínű lány – Interjú Gellér Zsuzsannával

Gellér Zsuzsanna a Lendület egyik lelkes főszerkesztője. Azt hiszem, merem mindenki nevében állítani, hogy Zsú az, aki minden nap meghint minket egy csipet gyermetegséggel, és ránk szór egy jó adagnyi élénk színesőt. Ő az a lány, akivel mostanában minden nap muszáj váltanom egy-két szót, hogy ne felejtsem el, hogy élek, hogy élnem kell. Zsuzsitól kapom az első reggeli mosolyokat, vele nevetek először, ő inspirál arra, hogy álljak fel, menjek és csináljam. Még akkor is, ha egy monitor és jó pár kilométer van köztünk. Most őt szeretném nektek bemutatni. A lányt, aki a színeknek otthont ad. Azt a lányt, aki talán sosem nő fel igazán, de nem is baj, mert ő így az igazi. Ismerjétek meg csapatunk egy újabb tagját, Zsú személyében.

2677_1101071813407_1278413_n
Emlékszel még arra, hogyan jött létre a Lendület?

Abban az időben sok blogot olvastam, sok bloggert követtem, és azt láttam, hogy tényleg rengeteg tehetség van közöttük. Arra gondoltam, másoknak is meg kellene ismerni őket, és talán ebben tudnék segíteni. Valamilyen magazinban gondolkodtam, ahol művészettel, írókkal, alkotókkal foglalkoznánk. Írtam Timinek, hogy mi jár a fejemben, és ő is épp valami ilyenben gondolkodott, ő volt az, aki konkretizálta az egészet, kitalálta, pontosan hogy legyen, megalkotta a honlapot, nekem volt egy kósza ötletem, neki volt egy egész terve, így lett a Lendület.

A rovatod címe Juice, melyet saját írásaiddal töltesz meg. Miért pont erre esett a választásod?

Igazából a címet nem én, hanem Timi találta ki. Narancsszív néven blogolok, és erről ő a narancsjuice-ra asszociált, így jött a Juice cím. Nekem pedig megtetszett, így ez maradt. Előtte hiába töprengtem semmi frappáns ötletem nem volt, semmi, ami passzolt volna hozzám, de a Juice tetszik, mindig valami nyári móka, nyári vidámság jut eszembe róla, meg, hogy narancssárga, imádom azt a színt.

Régen hosszú ideig blogoltál egy portálon, amit sajnos beszüntettek, most nyitottál egy másikat. Meg tudnád indokolni, hogy miért a világhálóra íród ki életed történéseit, és miért nem mondjuk egy Puszedlis füzetbe?

Írtam naplót korábban, nem is egyet, máig szeretem őket visszaolvasni, sok szép emléket őriznek, bár egyik sem puszedlis volt, hanem állatosok és más mesefigurások.  Azonban borzalmasan csúnya a kézírásom, kivéve, ha szép lassan írok, de akkor órákig elbíbelődök vele. Jobban szeretek géppel írni, pedig régebben sokkal könnyebben vettettem papírra a gondolataim, akkor úgy gondoltam géppel írni rideg, elmegy tőle az ihletem, most már szinte mindent géppel írok. „Átneveltek”, hiszen az egyetemi beadandóim is mind géppel kellett megírnom, valahogy átszoktam a számítógépre, észre sem vettem, mikor és hogyan történt.
Blogolni pedig egy exbarátom hatására kezdtem el, ő nyaggatott, miért nem írok én is blogot, mint ő, bár az ötlet már az én fejemben is megszületett. Aztán elkezdtem, kipróbáltam számos oldalt, de zavart, hogy olvassák olyanok, akiket ismerek. Sokat töröltem, sokat félbehagytam, egy ideig nem is akartam blogolni, majd rátaláltam a b13-ra. Épp egy szakítós, új szerelmes időszakom volt, tele voltam kétségekkel, és úgy éreztem írnom kell, ki kell írnom magamból, nem is volt vele különösebb célom. Majd jöttek kommentek, jó tanácsok, aztán már azért is leírtam, mi zajlik bennem, mert mások utána segítettek. Egy olyan közösségre, csapatra leltem a b13-on, akik miatt ott maradtam, egészen addig még meg nem szűnt a honlap. Most máshol blogolok, bár már kevésbé aktívan, kevésbé személyesen, már nem érzem úgy, hogy életem minden pillanatát meg kellene osztanom, főként, amiatt sem, hogy ez egy nyilvános blog, és olvashatják olyanok is, akiknek nem akarok mindent az orrára kötni. Azonban a b13-asok közül több emberrel is tartom a mai napig a kapcsolatot, sőt többükkel már személyesen is találkoztam. A b13-ról ismerem például Timit is.

„Az a lány vagyok, aki Puszedlis övet hord.” – Vallod magadról. Szavaidból sugárzik az életerő, a jókedv, a színek, a varázslat. Akárhányszor ránézek a képeidre, beszélek veled egy fél mondatot, mosolyra húzódik a szám. Olyankor azt érzem, hogy az élet egy játék, tele színes üveggolyókkal, szivárványszínű karkötőkkel, kacsás nyaklánccal. Hogy csinálod? Mi a titkod?

Igazából egyre kevésbé vagyok ilyen, egyre többször vagyok magam alatt, kicsit megvisel ez a fel kell nőni dolog. Nyilván sokkal jobban érezném magam, ha találnék munkát, tudnék önálló életet kezdeni, nem csak várni, hogy mi lesz, és nézni, ahogy minden barátom elmegy külföldre, hogy meg tudjon élni. Nézem, ahogy mindenki elköltözik, ahogy mindenki elmenekül, és aki itt marad, az szenved, mert kihasználják a munkahelyén, nem fizetik meg rendesen, és a számlák meg csak jönnek… Ahányszor szembe kell néznem ezzel a valósággal, rémesen kezdem érezni magam. Aztán vannak időszakok, amikor sikerül kizárnom a rosszat, néha történik egy-két jó dolog, akkor egészen felvidulok, ha megcsillan a remény, hogy talán végre jó lesz minden, aztán sokszor csalódok, de mindig reménykedek. A rossz után jónak kell történnie, másképp nagyon nem lenne fair.
Ahhoz, hogy az a vidám lány legyek, aki voltam, és aki szeretnék lenni, aki szeretek lenni, ki kell zárnom a külvilágot, elmenekülök a saját kis világomba, ahol az álmaim vannak, ahol megvalósulnak az álmaim. Ilyenkor feltöltődöm, és akkor egészen vidám tudok lenni, de sajnos nagyon nagy hatással vannak rám mások érzései, azoké, akiket szeretek, és ha rossz kedvük van, nekem is az lesz. Vannak napok, amikor vidámságot gyűjtök, egy jó nap a szerelmemmel, egy jó nap a barátaimmal, és akkor ez a vidámság kitart egy darabig, de hamar újra kell töltenem a tartalékaim. Nem szeretem, ha szomorúnak látnak, próbálok sokat mosolyogni, még, ha néha nehéz is, de ha sokáig mosolygunk, ha erőltetni is kell, egy idő után tényleg jobb kedvünk lesz.
Ugyan a magam dolgaiban nagyon pesszimista tudok lenni, de másokéban mindig optimista vagyok, többnyire könnyen felvidítom az embereket, könnyen öntök beléjük lelket. Ehhez azt hiszem értek, csak meg kellene tanulnom magamon is alkalmazni ezt.

„Timi volt az, aki, aki erőt adott, hogy igenis érdemes és kell hinni a csodákban. A blogjában, a szavai, mondatai közt megtaláltam, amit kerestem. Majd rábukkantam egy helyre, ahol biztonságban voltam, ahova elmenekültem, mikor fájt a világ. Ide menekültek a csodák is. Ott lapultak egy-egy író, blogger vagy alkotó műveiben. Rátaláltam azokra az emberekre, akik csodákat teremtenek, szavaikkal és alkotásaikkal. Itt őket szeretnénk bemutatni, megismertetni őket azokkal akik, hisznek a csodákban, hogy soha ne adják fel a hitet, és azokkal, akik már nem, hogy újra merjenek hinni. A világnak szüksége van rájuk, rájuk alkotókra. Nem is hinnénk mekkora.” – Ezt írtad a Lendület elindulásánál. Most hogy gondolod, beváltotta az oldal a hozzá fűzött reményeket, azt, amit szerettél volna elérni vele?

Szerintem jó úton haladunk, most az új honlap elindulásával pedig még tovább fejlődhetünk, még többet elérhetünk. Az elején ketten kezdtük Timivel, mára már tizenketten vagyunk, már ennek a csapatnak az összehozása is nagy eredmény, hiszen egy közösség jött létre, ahol csupa tehetséges lány van. Alkotók, írok kerültek közel egymáshoz, együtt kell dolgozniuk, együtt kell sikereket elérni, és úgy érzem ez menni fog nekünk, ráadásul én nagyon örülök, hogy megismerhettelek titeket. Ha a terv szerint haladunk, rengeteg tehetséget bemutatunk. Az interjúinkban, ajánlóinkban már most sok olyan emberről olvashattok, akik tényleg jól írnak, vagy jól fotóznak, akikre érdemes odafigyelni, mert még sokra vihetik. A fejlődést jelzi, hogy sikerült neves bloggereket, alkotókat is elérünk, mint például Bihari Vikit. Fontosnak tartom, hogy olyanokat is megszólaltassunk, akik már elérték azt, amiről sok blogger, író még csak álmodik, hiszen ők pozitív példaként állnak előttünk, hogy igen, meg lehet csinálni.

Jelenleg kommunikációt és médiatudományt tanulsz mesterszakon. Mik a jövőbeli terveid? Milyen pozícióban képzeled el magad, ha végzel az iskolával?

Olyan munkát szeretnék, ahol szükség van kreativitásra. Szívesen írok, de az újságírásban már többször kipróbáltam magam, és nem igazán volt az én világom. Talán, egy olyan lapnál jobban érezném magam, melynek nem a hírek a fő területe, ahol több szabadságot kapok az írás területén, ahol nem csak száraz tényeket kell írni, hanem belevihetem a saját stílusom is. Emellett az online kommunikáció, ami még érdekel, sőt ennek a marketing része is, például az, hogy a Facebook hogyan használható fel marketing célokra, ebből írtam egyik szakdolgozatom is. A másik terület, ami még vonz, az a könyvek, szívesen dolgoznék akár egy könyvkiadónál is. Nagyon sok helyen el tudom képzelni magam, de mindenképp olyan munkát szeretnék, amely nem monoton, ahol pörög az élet, ahol nincs idő kiüresedett zombivá válni. Bár jelenleg nem könnyű elhelyezkedni, főként nem egy kommunikációs diplomával, de reménykedek.

Véleményed szerint pár év múlva is blogokat fogsz kutatni az interneten, fotósok képeit fogod nézegetni, interjúkon és ajánlókon fogod törni a fejed? Szerinted hol fog tartani sikerét tekintve a Lendület magazin 4-5 év múlva?

Szeretném, ha ez egy életképes dolog lenne, ha tényleg mindenki beleadna mindent, amit csak tud. Mivel nem tudunk fizetni, így nagyon hálásak vagyunk a tagjainknak, hogy ennyire kitartóak és szorgalmasak ingyen, és mégis lelkesedve. Biztos lesz, akit elszólít egy munkahely, a család, nem lesz annyi ideje, esetleg kilép, talán új tagok is jönnek, változások nyilván lehetnek, de szeretném, ha lenne egy állandó magja is az egésznek, akik megmaradnak, akik kitartanak, szeretném, ha a tizenkét emberből minél többen velünk maradnának. 4-5 év múlva remélem már nagyon sok követőnk lesz, és némi hírnevünk is, szeretném, ha tudna a világ a Lendületről, és megismerné azokat, akiket bemutattunk, akik addigra talán már híres írók, fotósok, költők lesznek. Szívesen csinálnám ezt évekig, szeretek blogokat olvasni, bloggereket megismerni, alkotókkal levelezni, és írni, én ezt élvezem, örülnék, ha sokáig lenne lehetőségem ezt folytatni.

Mit üzennél azoknak az embereknek, akik véresen komolyan veszik az életet, és nem mernek bohókásan öltözni, felvállalni olyannak a külsőjüket, amilyen a lelkük?

Szerintem egyféleképpen lehet valaki boldog, ha önmaga. Ha színészkedik, ha mindig másoknak akar megfelelni, egy idő után belefárad, vagy hibázik, és lehull a lepel, megismerik az igazi arcát. Egy idő után úgyis kiderül, kik vagyunk valójában, szóval miért kellene elrejtenünk valódi énünket. Akinek nem felelünk így meg, ahogy vagyunk, az nem minket keresett. Hiszen próbálhatunk neki megfelelni, lesni mire vágyik, de egyszer úgyis elbukunk, előtör az igazi személyiségünk, ha pedig ez nem történik meg, akkor belefásulunk, elvesztjük önmagunk és csak valaki kreálmánya leszünk, olyan, amilyenné tett minket, de úgy sosem leszünk boldogok.
Ha pedig mindig mindent véresen komolyan veszünk, mindig a nehézségeket nézzük, nem lesz időnk a vidámságra, folyton csak a gondok jönnek. Néha el kell engedni a problémákat, a bonyodalmakat. Sokszor, mikor tényleg túlstresszelek valamit, akkor eszembe jut, hogy „na és”, most ez nem sikerült, „na és?”, hibáztam „na és?”, nem engem választottak, „na és”, máshogy kellett volna tennem, „na és?” Na és, mi van akkor, ha valamit nem jól csinálunk, hibázunk, ez az élet, nem dől össze a világ, az élet megy tovább, van időnk kijavítani a hibákat, vagy továbblépni. Olykor hagyni kell, hogy az élet menjen tovább, és megoldja a nehéz helyzeteket, olykor el kell engedni a problémákat, ha mindig mindent túlaggódunk, csak beleőrülünk.
Olykor csak fel kell venni kedvenc színes holmijaink és szembefutni a világgal kacagva, ha mások megmosolyognak, hát tegyék, talán csak irigykednek! Egy dologban mindig én leszek a legjobb, mégpedig abban, hogy én legyek, azt senki nem fogja ilyen jól csinálni! Ezt kellene mindenkinek szem előtt tartani!

Köszönjük Zsúnak a válaszokat! Kövessétek őt továbbra is a Juice rovatban.

Szerző:

Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.