a szürke hétköznapok.

a szürke hétköznapok.

“Holnap már ott leszek
hol határok nélkül élhetek.
Hozzád lassú, hosszú út vezet,
hazád hazám lehet.”

                                     Keresztes Ildikó

 

http://www.tumblr.com

Nem telik az idő. Nem kattog semmi, nincs zakatolás, mintha az egész világ teljesen elnémult volna. Csak nézel ki a fejedből, figyeled milyen gyorsan változik a táj, s közben hallgatód a rádió halk muzsikáját. Csak mész előre, haladsz az úton, már magad sem tudom merre. Csak annyiba vagy biztos, hogy minél távolabbra akarsz kerülni innen. Messze az emberektől, a múltadtól, s minden olyan hibától, amit valaha elkövettél. S ebben az egészben csak az a kicsit szomorú, hogy még csak bűntudatot sem érzel, amiért mindent magad mögött hagysz. Hiszen legbelül megbékéltél mindennel, elvarrtad az összes szálát, s tisztalappal indulsz útnak. Nem hiányzik már semmi sem, nem vágysz a maradásra. Készen állsz egy új kalandba belevágni, egy ismeretlen helyen, ismeretlen arcok között.

Nos, talán nem is annyira idegenek. Hiszen mindannyian ugyanazokkal a problémákkal küzdünk. Mindannyian belefáradtunk már a szürke hétköznapokba, a folytonos hajszába, az örök körforgásba és abba a labirintusba, amiből még mindig nem találtuk meg a kiutat. Csak rohangálunk benne, éljük a kis életünket, tanulunk és dolgozunk, hazamegyünk és alszunk. Talán csak ennyiből áll az egész életünk. Az idő elteltével lassan elfeledkezünk emberekről, eltűnik a szórakozás és valami olyan veszi át helyét benne, amit a nagybetűs életnek hívnak. Amikor mindannyian csak megfelelni szeretnénk, beállni a sorba, nem kitűnni a tömegből. Egykoron még mi voltunk azok, akiktől gyerekként a szüleink féltettek minket, majd mi leszünk azok, akik gyerekeiket féltik az ilyen emberektől. Pedig mi is olyanok voltunk. Csak már eltűnt az a varázs az életünkből.

Mégis mit jelent felnőni? Talán azt, hogy nekünk is ne kellene állni a sorba? A mi mindennapjaink is szürkék kellene legyenek, s nekünk is el kellene ítélnünk azokat, akik mernek élni? Mert, ha ezt jelenti felnőttnek lenni, én nem szeretnék felnőni. Szeretnék továbbra is gyerek lenni, teli örömmel és mosollyal, rengeteg kalandvággyal és vággyal a szórakozáshoz. Szeretnék utazni, napokra teljesen eltűnni nyomtalanul, táncolni az esőben és feküdni a sárban. Szeretnék hangosan nevetni még akkor is, amikor nem szabad, annyira eltévedni, hogy azt se tudjam hol vagyok. Szeretnék találkozni a barátaimmal, kimenni a városba, vidámparkba, a természetbe. Fesztiválokra szeretnék járni, fejleszteni a tudásomat, s rengeteget olvasni.

S hogyha valakinek is valami baja van ezzel, menjen tovább. Miért kellene elítélni az olyan embereket, akik mernek élni. Azokat, akik nem hajlandóak beállni a sorba, hanem az árral szembe szeretnének menni? Egyszerű erre a kérdésre válaszolni. A félelem miatt. Mert mi fog történni abban az esetben, ha a gyerekeink ezt a példát látják, s majd ők se akarnak beállni a sorba. Mekkora szégyen lesz az majd nekünk. Minket fog beszélni az egész utca, a boltban, sőt még a parkban is. Nevetni fognak rajtunk. Csak az a baj, hogy ezzel a felfogással csak a gyerekeink jövőjét tesszük tönkre. Nem adunk nekik lehetőséget arra, hogy kibontakozzanak, merjenek önmaguk lenni, s azt csinálják, amit csak szeretnének. 

Ne várjuk el azt, hogy a gyerekeink is beálljanak a sorba. Ne akarjuk azt, hogy majd egy nap a nyomdokainkba lépjenek. Engedjük meg neki, hogy éljék az életüket saját belátásuk és vágyaik szerint. Hiszen az ő életük. Nem a mienk. Nekünk is megvolt az esélyünk, de féltünk élni vele. Tanítsuk meg nekik, hogy ők ne féljenek. Számomra ez a legfontosabb dolog, amit majd meg szeretnék tanítani a gyerekeimnek. Hogy merjenek önmaguknak lenni. S higgyék el, valami szép vár ránk túl a falakon.

 

Kiemelt kép: http://dicimo.com

Szerző:

"Olyan sokan vagyunk, akiknek együtt kell élniük azzal, amit tettünk, és amit nem tettünk meg (...). A dolgokat, amelyek nem jól sültek el, azokat a dolgokat, amelyek frankónak tűntek akkor, mert nem láthattuk előre a jövőt. Bárcsak láthattuk volna a következmények végtelen fonalát, amelyeket legkisebb cselekedeteink eredményeztek! De addig nem tudtuk meg, míg a tudás már haszontalanná nem vált." /John Green/