A tárgyak élnek! Vagy csak Christine? – ajánló Stephen King könyvéről

A tárgyak élnek! Vagy csak Christine? – ajánló Stephen King könyvéről

Az van, hogy én már gyermekkorom óta nagyon ragaszkodom a tárgyakhoz, és ez a mai napig sem változott. Mindenre nagyon vigyázok, képes vagyok sírni, ha egy kedvenc darabot elhagyok, eltörök. Mindig úgy gondoltam, minden kis apró mütyürre nagyon vigyázni kell, mert biztos minden okkal van. Bármi is legyen az, számomra nagyon nehéz kidobni, lecserélni a régit egy újra. „Megszoktam, nem kell másik” – folyton ezzel takarózom. Így, a mi autónknak is (számomra) lelke van, sokszor szoktam megköszönni neki, hogy nem kellett eláznom, hazahozott, elvitt minket kirándulni, egyáltalán, hogy van nekünk. Az történt tehát, hogy én ezt a könyvet teljesen bekajáltam és totálisan elhittem, hogy egy 1958-as Plymouth Fury típusú, Christine névre hallgató autó él. Vagy nem csak Christine? Most akkor mi is van a tárgyakkal? Élnek?

Kép forrása: Moly

A ​szerelem öl, butít és nyomorba dönt – szokták mondani a sokat tapasztalt öregek, s ilyenkor általában egy bomba jó nőre gondolnak, aki tönkretett egy szerencsétlen, jobb sorsra érdemes férfiút. De mi van akkor, ha egy szerencsétlen, jobb sorsra érdemes férfiú – pontosabban kamasz fiú – szerelmének tárgya egy ócska, kimustrált, csupa rozsda autó? Egy húszéves, egykor ragyogó szépségű s még mindig elbűvölő alakú 1958-as Plymouth Fury, „akit” ráadásul Christine-nek hívnak? Nos, miután Arnie Cunningham libertyville-i középiskolás diák első látásra fülig beleszeret Christine-be, s őrülten, elvakultan, a végsőkre elszántan szembefordul szüleivel, egyetlen barátjával, sőt egyetlen barátnőjével is, hogy megszerezhesse, illetve megtarthassa „őt”, a tétel minden kétséget kizáróan erre az esetre is igaz. Bonyolítja a helyzetet, hogy egy féltékeny, vérszomjas dög, aki mindenkit elüldöz a fiú mellől. S valóban, ahogy Arnie-nak sikerül üzemképes állapotba hoznia Christine-t, egyre-másra rejtélyes módon és bestiális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok bolydítják fel a kisváros békés mindennapjait. Bizonyítékok hiányában tétován tapogatózik a nyomozótiszt. Bizonytalan sejtésekkel viaskodik a jó barát, Dennis Guilder és a barátnő, Eligh Cabot is, akiket az egyre megfoghatatlanabbá váló szörnyű események magától értetődő természetességgel sodornak egymás karjaiba. Érzéki csalódás, a képzelet játéka csupán vagy valóság az az oszladozó hulla szagára emlékeztető bűz, amely hol halványabban, hol orrfacsaró módon Christine-ből árad? S vajon mi okozza azt az ijesztő változást, ami Arnie megjelenésében és viselkedésében végbemegy, attól kezdve, hogy Christine-t magáénak tudhatja? Talány és meghatározhatatlan rettegés mesteri adagolásával tartja fogva az olvasót Stephen King, akinek már számtalan regényét izgulhattuk végig.

Muszáj pár sort ejtenem arról, hogyan került hozzám ez a könyv. A kedvenc antikváriumomban jártam (egy kis jutalom magamnak-magamtól egyes dolgok miatt, amiket végigcsináltam, kibírtam és megoldottam, szóval csak a szokásos élet-dolgok, amikhez néha nincs erőnk ugye, csak nem valljuk meg úton-útfélen mindenkinek). Kivételesen konkrét céllal érkeztem. Szabó Magda könyveket kerestem, és ha esetleg úgy alakulna, akkor Stephen King-et sem lökném félre. Már végignéztem mindent, Stephen King-et nem találtam, viszont egy tucat Magdát igen. Gondoltam, teszek egy próbát, megkérdezem, hogy nincs-e esetleg véletlen mégis valami King-könyv. A régi, hatalmas ládából (amit előtte kétszer átnéztem) vette elő nekem az eladó Christine-t. Azt mondta, úgy látja, csak ez van. Azt mondtam, nekem ez tökéletesen megfelel. Egyedül maradtunk: a könyv meg én. Egy eléggé viseltes példányt tartottam a kezemben, valószínű már többször próbálták megragasztani, azt hiszem, egy könyvtündér tarthatta még egészben a könyvet. Bizonytalanul szemrevételeztem az árat: 580 forint. Egy 646 oldalas könyv, ami egy autóról szól. ,,Á, ez engem nem hiszem, hogy megfogna. De hát ez Stephen King, ezt én se gondolom komolyan, hogy nem szeretném…” – viaskodtam magammal pár percet, aztán döntöttem. Christine hazajött velem. Talán valami mágikus erő akarhatta, hogy így történjen. Már akkor tudtam, tiszta horror lesz ez a könyv.

Kép forrása: Den of Geek!

Hazaérve majdhogynem rögtön el is kezdtem olvasni. Sokszor hallottam már, hogy sokan azért nem szeretik a Stephen King könyveket, mert lassan indul be. Nem tudom, én ezt még egyetlen King könyvnél sem tapasztaltam. Annyira szeretem a szereplőit, a jellemábrázolásait, a kapcsolati szálakat, a háttereket, amikkel felvezeti a sztorit, hogy engem nem szokott zavarni, ha 100 oldal telik el közben. Ennél a misztikus regénynél sem volt ez másként. Szerettem Dennis-t, Arnie-t és a kettejük barátságát. Stephen King képes volt bennem felépíteni egy barátság-szentélyt a regényeivel. Ha egyszer találkozhatnék vele az első, amit megköszönnék, ez volna; hogy megtanította nekem a barátság jelentését.

Három író könyvei képesek arra, hogy teljesen kizárjam a valóságot, és a lapok között éljek: Murakami Haruki, Szabó Magda és Stephen King. Napokig felváltva én voltam Dennis, aki küzd a barátjáért vagy Arnie, aki teljesen beleszédült Christine-be. Óvatlan pillanatokban feltűnt, én vagyok Christine és furcsa gondolataim vannak a világgal kapcsolatban, és utálom az embereket, mert úgyis mindegyik csak szarrágó

Tudja, nem hiszek az átokban. Sem a szellemekben, sem egyéb természetfölötti dolgokban. Azt azonban vallom, hogy az érzelmeknek és az eseményeknek van egy bizonyos… eléggé hosszú életű… rezonanciájuk. Megtörténhet, hogy az érzelmek kommunikálnak egymással bizonyos körülmények között…

Észveszejtő volt végigkövetni, ahogy Arnie-t teljesen az ujjai közé csavarja az a gonosz, mocskos bestia. Nem vagyok hozzászokva, hogy a regény szereplői egy autóval szemben küzdenek a kedvenc karakteremért. Az autók és én, mindig semlegesen viszonyultunk egymáshoz. Most viszont 646 oldalon keresztül tiszta szívemből undorodtam és gyűlöltem egy négykerekűt. Szerettem volna tudni, hogy fog végződni a történet, de aztán a regény vége nagyon fájt és szomorúvá tett, pedig sejtettem, hogy így fog alakulni, csak nehéz volt elfogadni. 

Azt hiszem, mindenki fejében van valahol hátul egy hordalékgyűjtő árok, amely stressz vagy bajok idején megnyílik, és a tudatból sok mindent belé lehet söpörni. Megszabadulni bizonyos dolgoktól. Eltemetni őket. Az árok a tudatalattiba üríti tartalmát, de az olykor, álmunkban megbolydul és visszafurakodik.

Köszönöm, hogy rám talált ez a könyv. Hazahoztam, elolvastam, újra megragasztottam. Nagyon reménykedem benne, ha majd lesz egy gyermekem és elég idős lesz, egyszer majd leemeli a polcról Christine-t, elviszi magával, ő is megragasztja, és tovább élhet.
Mármint a könyv! Persze… Bár, kitudja, ugye.

Kiemelt kép: Horror Novel Reviews

Szerző:

Széni (Póczek Klaudia)

Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK” felirattal.

Szólj hozzánk!