A távolság mindig győz

A távolság mindig győz

Messze mennek. Mindnyájan. Végül mindenki elmegy. Egy nap felébredsz és rájössz, senki sem maradt. Száz meg ezer kilométerek. A távolság megszokott lesz. A találkozások nem. A barátságok Facebook üzenetekké válnak. Lassan mindenki csak egy profilkép lesz.

Azt mondják, az internet áthidalja a távolságot. Azt mondják, kinyílik a világ. Távoli tájakról szerezhetünk új ismerősöket. Lehetnek amerikai, francia, német, kínai, bármilyen barátaink.  Azonban mi a helyzet, ha nem külföldi barátokat szerzünk, hanem barátaink válnak külföldivé. Ha a közös sörözések csupán egy chat ablakká válnak. Majd koccintunk webkamerán keresztül…

Eleinte beszélünk sokat, akár naponta többször. Majd a napokból hetek, a hetekből pedig hónapok lesznek. Az egykori bizalmas beszélgetések, üres fecsegéssé válnak. „Szia! Hali! Hogy vagy? Jól, és te? Én is. Szép idő van. Itt is. Vigyázz magadra. Te is.” Közös élményünk már csak az egyszerre leütött betűk lesznek.

Lassan halványulnak ez emlékek. Már egyre kevésbé emlékszünk a közös bulikra, az  élményekre, a sok nevetésre. Már alig rémlenek a poénok, a kifejezések, amiket csak mi értettünk, a bizalmas összekacsintások. Már csak fakó képek a barátság. Egy fotó az asztalon, melyet néha leporolunk. Néhány mappa a laptopban őrzi már csak az együtt töltött éveket. Majd idővel helyhiány miatt egy mozdulattal töröljük mind. Nem lesz már mire emlékezni. A múlt már csak könnyeket csal szemünkbe, inkább elköszönünk tőle.

apple,,cutebox,amazon,pc,picture-dbddf1d96cbb27b2f0039c5ff9476ac6_h (1)

Pedig megfogadtuk, nem számít hány ezer kilométer választ minket el, mi barátok maradunk örökké. Kár, hogy az örökké olyan illékony. Olyan törékeny. Olyan hamar véget ér. Kár, hogy semmit nem jelent. Ha szerencsénk van, csendben eljön, és észre sem vesszük. Csendben fakul ki az egykori örök barátság. Így legalább nem fáj. Idővel az emlékeket is mélyre zárjuk, ritkán jönnek csak elő már, egyre kevesebbszer. Az idő mindent megold. Az idő segít felejteni. Ha akarunk, ha nem.

Máskor pedig óriás robajjal pusztul el minden, mi egykor fontos volt. Talán mi provokáljuk ki, talán nem is tudjuk, hogy valójában mi tettük tönkre az egészet. Csak mert úgy éreztük a távolság nyert, és nem akartuk beismerni, hogy legyőzettünk, így úgy teszünk, mintha lenne választásunk, mintha mi döntöttünk volna.  Úgy romboljuk le az egykori örökkét, hogy életre szóló sebeket okozunk egymásnak. Csak, mert nem akartuk, hogy ez a barátság is kifakuljon. Helyette elpusztítjuk. Attól való félelmünkben, hogy ennek is vége lesz egyszer, mi tesszük tönkre az egészet. A végére rohanunk kegyetlenséggel felfegyverkezve. Azt hittük így könnyebb lesz talán. Persze nem. Így csak jobban fájt, így csak többször szúr szívem mielőtt elmossa az idő a fájdalmat az emlékekkel együtt.

Bárhogy is legyen, a távolság nyer. A távolság kirakja a pontokat. A távolság megváltozat. Új élet, új szokások, új barátok. A régi élet csak egy darabka múlt, valahol mélyen jól elzárva. Évente egyszer-kétszer talán előszedjük, megnézegetjük, van még fénye? Látszik még? Aztán ha már kifakult, örökre elzárjuk, emlékképeink aljára hajítjuk. Beletörődünk, hogy egy korszak lezárult. Elmúlt ez is. Viszlát régi barátok, köszönöm nektek azt a néhány boldog évet. A végén mindenki csak életünk emlékkönyvének egy fejezete lesz. Nem nyerhetünk a távolsággal szemben.

Pedig hisszük, van választásunk. Azt hisszük majd máshogy lesz. Mi nyerhetünk. Mi megőrizzük az örökkét. Mindenki azt hiszi. Hát…. sok sikert hozzá.

 

Szerző:

Gellér Zsuzsanna
*"a narancsnak nincs szíve" bárcsak narancs lehetnék*

Szólj hozzánk!