Van valami bánatosan otthonos hangulata a télnek. Különösen azok számára, akik gondot cipelnek. Ezek súlya mintha könnyebben viselhető lenne ebben a homályban, mint a nyári ragyogásban, ahol mint egy reflektorfény borul arcunkra a világosság, pontosan kirajzolva ezzel a szemünk alatti fáradt kék karikákat, szomorúságunk éles kontrasztját, ami megint mély barázdát vetett arcunk egy tetszőleges szegletére. Könnyebb észrevétlenül sétálni macskaköves utakon, beletemetkezve gondolatainkba, kockás sálunk biztonságában. Ilyenkor, mintha ki nem mondott engedélyt kapnánk magunkba roskadni. Csakúgy, mint otthon, mert a négy fal biztonságos keretei őriznek, nem adnak ki bennünket.
Leheletünk párája szinte alakot ölt a térben, láthatóvá téve lelkünk. Még a szánk szélét is érdekesebb harapdálni, amit amúgy is kikezdett már a száraz hideg. Cserepessége az ódon háztetők képét idézi fel bennem, melyeken már sosem lesz kicserélve a tető.
Szeretem megélni a télnek eme lassú melankóliáját, ami egyrészt kicsit befelé fordulni kényszerít, ugyanakkor talán sosem nyitottabbak a szívek, mint ez idő tájt. Éppen elegendő fény vesz körül a körúton sétálva. S én minden egyes fénypontba kívánságot ültetek, nyitott szívemből kiömlő sóhajokat, ahogy a nyári ég alatt elterülő pokrócomon fekve, a hullócsillagokba.
Szeretem a deret, ami kristályos bevonatot képez mindenen, ami elég türelmesen és mozdulatlanul képes várni rá, míg meg nem érkezik hajnaltájt. A dér csípte csipkebogyóból készült teát. Az első havat, amiben rendszerint megmosom az arcom, mert van az a naiv babona, ami az embert végigkíséri egy életen át. Ennyit megengedhetünk magunknak. Haza menni vidékre és hagyni, hogy álmosan betakarjon a téli táj. Nem várni semmilyen történést, mert most minden lelassult, nem is esne jól sietni. Tiszta a levegő. Fagyos hideg öli százával a bacilusokat, s ebben a tisztaságban még a templomtorony harangszója is élesebbé válik. Érzékeim kiéleződnek. Jól esik tekintetemmel végigpásztázni a Mátra vonulatait. Van, hogy a hófödte tetején ragad meg a pillanat, van, hogy az egész ködbe vész és csak sejthetem, hogy ott van még.
Esténként sárgás méz színt árasztó kandeláber áll őrt a téren, fél szemmel figyelve az azon áthaladókat. Ott sétálok el én is, a téllel karöltve. Látja, ahogy elhaladva alatta egy megfagyni készülő könnycseppet törlök el az arcomon. Bár, ha jobban belegondolok, akár hagyhatnám is odafagyni, hiszen kisvártatva úgyis jönni készül a következő.
Úgy érzem a mi szívünk is megfagyott. Bele, valami egészen elképesztő vastagságú jégtömbbe. Néha összekoccannak. Néha repedezni látszik áttetsző burkuk. De az olvadást hozó enyhülés talán már sosem érkezik meg.
Képek forrása: www.gplanvintage.co.uk , www.favim.com
