A vágyak villamosán

A vágyak villamosán

A szenvedélyek hullámvasútján ülök, háborgó gyomorral, kóválygó fejjel. Nem látom az utat, csak a távoli dombok sejtelmessége vonz, de a kettő között csupa szürke háborgás, csupa bizonytalan lépés.
A villamos csendesen siklik, a szunnyadó város beletörődő némasággal öleli körül, a fény simogatón kaparássza fel a beton sebeit. Utazom én is, összetaposott szíveknek intek, szenvedélyek illata csimpaszkodik a műanyag kapaszkodókon. Jégcsapok álmai lógnak a fákról a körút mentén.
A szerelem csak egy olcsó orosz rulett.
Körülvesz ez a szorító üresség, a csend szelleme, ahogy a húsomat tépi vádlón. Az van, hogy…
Félek érezni.
Félek nem érezni.
Kifogásokat keresek, magyarázatot, pedig a titok: rejtőzködő vagyok. Kaméleon, aki a fények játékához, a szemek színéhez idomul, csak senki ne akarjon az álarc mögé nézni. Néztek, de nem láttok igazán, és így könnyebb…

Először meg kellett tanulnom, hogy boldogulok egyedül is, hogy nem kell mellém senki. Hogy ha az éjszaka közepén éberen fekszem, és az üres lepedőbe markolok az ágy túlsó felén, ne töltsön el üszkös rémülettel az egyedüllét. Hogy terveket és célokat lássak a sötétségben, ismerősen hunyorgó fényeket, amelyek az utam mentén világítanak, mint táncoló szentjánosbogarak.
És most? Hogy mindezek ellenére lekaparjam a lakatot, és ajtót nyissak. Hogy engedjem, hogy alkalomadtán szükségem legyen valakire, hogy kiszakítson magának egy darabot belőlem, a mindennapjaimból, hogy ismét hiányt érezzek.
Még mindig elgyengülök. Még mindig beérném a törött díszekkel, félmegoldásokat rúgok odébb az utcán, pedig nem csak viszonyítási alap vagyok. Lehetnék a cél. A világítótorony a szikla sajgó lábujján.

large (74)
Tépett szélű szófoszlányok lebegnek a szám sarkában, akár a lerágott bőrdarabok, a vér íze csak fémes szorongások emléke marad; valami létező, valami gyökerestől felszakított érzelem. Félelemmorzsákat szórok magam után – talán hogy rám találj, ha mégis keresnél. Vagy egyszerűen hogy ne veszítsem el magam. Hogy a hitem a sarkamban loholhasson. Tudod, azzal vigasztalom magam, hogy csupán a mesékben nem csipegetik fel még sötétedés előtt az éhes erdei állatok.
Még mindig tanulok belőletek.
Még mindig eltévedek.

 De ki mondta, hogy holnap nem életem legjobb napjára ébredek majd?

 

Képek forrása: Weheartit.com

Szerző:

Kata
"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás