Önmagamra akarok ébredni. Álmosan beleásítani egy reggel abba a tükörképbe, aki az igazi.
Én.
Képtelen vagyok tovább hordozni magamban azt a szaggató ellentétet, amely megakadályoz abban, hogy dönteni tudjak. Mi a jó nekem? Melyik az én utam? Milyen életet akarok?
Kisgyermekként azt hittem, hogy ha felnőtt leszek, minden sokkal jobb lesz. Alig vártam, hogy szabad legyek, hogy szabadon hozhassam meg a döntéseimet. Nem számítottam arra, hogy az érzéseknek, a döntéseknek, a félelmeknek, vagy a szeretetnek ilyen sok színű skálája van.
Nem számítottam arra, hogy ennyi útelágazás is létezhet, hogy ezen utak közül valamennyi éppúgy hordozhat magában jót, mint rosszat, nem beszélve arról, hogy ha az egyiket kizárjuk, az eltűnik. Minden lehetőségével együtt. Akárcsak a másik… és az abban való döntés, hogy melyik a fontosabb, vagy a kevésbé fontos, hogy melyik az, amelyik igazán hozzám tartozik, milyen borzasztó nehéz lesz.
Elég annyi, hogy a remélt úton mégsem leljük meg a kincsünket és egy élet mehet aztán rá a sajnálkozásra.
“Gyűlölöm a szabadságot: arra kötelez, hogy válasszak.”
-írta Salvador Dalí
És valóban. Arra számítunk, hogy a szabadság könnyű lesz, mint egy lélegzet, aztán kiderül, hogy igazából mázsás súlya van.
Kiderül, hogy a választás szabadsága mégis csak egy korlát, amely örökké elválaszt attól, hogy megtudjuk, mi lett volna, ha…?
Pedig életünk tovább gördüléséhez elengedhetetlenül hozzá tartoznak a választásaink. Választásainkhoz pedig szükségünk van megfelelő önismeretre.
Ellentétes vágyakkal nem lehet semerre indulni…
kiemelt kép: Szőke Kriszta