A Végzet íze

A Végzet íze

Lábamban érzem a bizsergést,
futok a semmibe.
Szívem egyre gyorsabban dobban
ritmusra és centire.
Szaporodik talpam alatt a rengeteg kilométer.
Kezem jár a zsebemben, hogy itt mennyi cetli fér el.
Fejem egyre jobban fázik,
kifutok az időből.
Álmodik a fehér medve, barlang mélyén
virágokról és nőről.
Fut fut tó közepére egy cserfes Napsugár
pillantásom követi és a fellegekben jár.
A víz tükrében egy arc megszeppen.
Hinta himbálózik egyedül és csendben.
Akarsz-e még szeretni engem,
csúf svábbogár?
Akarsz-e még látni éjnek elején, mikor száz lepke
magasba felszáll?
Hintának kötelét, gyenge kezemmel csak szorítom,
de igenis Szeretlek, egyre csak azt ordítom!
Szemem becsukom, szél a hajamba kap,
fantáziám rég eltévedt
kíváncsi és fenevad.
Ha akarsz még látni, megtalálsz az éj sűrűjében
himbálózom a hintán, a tó őriz az Élet mélyében.

 

Kiemelt kép: pexels.com

Szerző:

Nem a világ megváltását tűztem ki életcélomul, de ha néhány szavam, valaha szívekben talál otthonra, a mindenség problémáit nem oldom meg, de talán adhatok néhány perc nyugalmat a lelkeknek, miután újult erővel vívhatják saját harcukat a mindennapi sötétség ellen.