Adj vissza magamnak!

Adj vissza magamnak!

Nem tudom kikophat-e belőlünk valaki. Nyomtalanul. Észrevétlenül.
Ahogy egy végigálmodott éjszaka után az álomképek megsemmisülnek az ébredésben. Mintha ott sem lettek volna.
Csupán a ráncos lepedők árulkodnak az éjjel nyugtalanságáról. Meg a verejték, aminek hűvösét őrzik.

Sokáig fejtegettem magamban, mi az oka annak, hogy képtelen vagyok elengedni téged.
Sokáig éreztem bűntudatot egy észrevétlenül a számon landoló mosoly miatt. Azért, mert valahogy nekem mégis ment. Az élet. Tovább, egy másfajta kerékvágásban.
Haladt az út a lábam alatt. Néha olyan érzésem volt, mintha egy helyben állnék, mégsem volt egészen így. Mintha futószalagra tévedtem volna. Tőlem függetlenül jöttek a lépések, egyik a másik után, csak hogy vissza ne sodorjon. Nem, azt nem akartam.
A hit megkövesedett bennem. Kilökődni nem akart, de nem élt. Nem mozdított feléd.
Mégis.
Ott volt egy megnevezhetetlen utolsó szál, amit sosem voltam képes elvágni kettőnk között. Arról, hogy egyszer, amikor már belefáradtál a magányodba, az életedbe, a lehetőségekbe, melyek képtelenek betölteni az űrt, majd eljössz és szeretsz.

Mások érkeztek meg helyetted. Csendesen és kitartóan kopogtattak, s mikor résnyire nyitottam az ajtót, egyszer csak elöntött a fény.
Igaz, hogy mindent visszakapunk, a jót úgy, ahogy a rosszat. De nem a várt módon és nem a várt személytől. Egyetlen találkozás elég volt ahhoz, hogy rádöbbenjek, milyen apró morzsákon éltem idáig.
Szeretetet csipegettem a lábnyomodban, jó kedved lehulló darabkáit, ami nem is nekem szólt, de valahogy jutott belőle.
Valamennyi.
Észre sem vettem, hogy folyton éheztem.
A legrosszabb pedig az, hogy elhittem, ez pont elég nekem. Minden nap egy kevés. Vagy semmi sem.
Elhitetted, hogy ez a minden, ami adható, ne is várjak többet.
De én éreztem, hogyan csontosodik a testem. A lelkem pedig kiürül.

4aeba6ed75f8bd5316c19ca8ffd5aec0

kép forrása: www.tumblr.com

Amit most kapok, csordultig tölt. Szinte fáj, ahogy magamba szívom és tágítja az egészen apróra szűkült szívem. El sem bírom a súlyát. Már el is felejtettem, micsoda súlya van a szeretetnek.
Az elfogadásnak.
Még nem érzem teljesen magaménak. Mintha nem is járna nekem.
Halvány bűntudat szalad végig rajtam.
Miért?
Mert volt idő, hogy szentül hittem abban, te leszel, aki megadja nekem.
Viszonzol.
Hiába.

A mi szerelmünket a fájdalom szülte. Az iszonyatos ellentétek. A túl közel és a túl távol.
Az ölelésekben már benne volt a taszítás is, a pillantásokban valami keserű lemondás. A szeretlekben a gyűlöllek.
Simogatásod csalódott nyomokat hagyott a bőrömön.

Valamiért csalódást okozott neked az, aki vagyok.
Óriási ellentéteket szültem benned.
Harcot vívtál értem és ellenem.
Fájt, hogy fájsz. És én nem értettem, mi ez a szeretet, melyet a könnyek tengere alkot. Benne úsztunk. Csípte a bőrünk, a szemünk, a szánk szélét. A sebeinket.
Felemésztett.
Mindkettőnket.
Pedig szerettünk. A magunk kis tökéletlen módján.
Ezt a legnehezebb elengedni.
Kudarc.
Jövőnk képeit rojtosra tépte viharaink szele.

so_alone_lonely_grey_sad_woman_people_hd-wallpaper-412509

kép forrása: www.tumblr.com

Ki akarok úszni a partra. Megszárítani a bőröm a szikrázó napsütésben és soha többé nem merítkezni meg hasonló tengerekben.
El akarlak engedni, nem érezni semmit, amikor véletlenül megakad a szemem rajtad, miközben a jövő képeit pásztázom a horizonton.
Nem akarom, hogy fájj.
Adj vissza magamnak!

Szerző:

Álmodozó vagyok, aki képtelen megmaradni a realitás talaján, mert a lelke magasabbra vágyik. Kereső. Utazó a világban és önmagában, nyitottan az egész mindenségre. Csak egy kis lélek, aki valahonnan ide pottyant, s ha már így esett, gondolta körül néz.