Kint már esteledik. Ahogy a kertben ülök az egy szál pulóveremen, elmerengek. Közben egy lánggal rágyújtok egy ócska cigarettára. Nézem erről a lelátóról a kis városunkat, s úgy teszek, mint aki nem hallaná a tücskök kis énekét. Inkább a gondolataim morajára figyelek.
Eszembe jutsz Te is. Ő is. S a víg remények édes mámora, ami mára olyan ízt csal a számba, mint ez az égett, elszívott ócska cigaretta füstje. De már nem zavar. Hiszen elfogadtam mindent, amit el kellett és még azt is, amit nem akartam. Nem érzem magam vesztesnek, sem hűtlennek… még kiábrándultnak sem. Hiszen, lassan sejtetem az életet és annak játékütemét. Nem mondom, hogy sokszor nem vagyok csalódott vagy dühös Rád, hiszen túl rég óta szerettelek és szeretlek, de a boldogságba nincs jogom beleszólni, csak támogatni azt egy mosollyal és talán hamis szavakkal, ami számodra vigaszt nyújt, és amit én is elhiszek akkor, akárcsak Te. Illúzió, aminek csak Te adhatsz valós értelmet. Csupán, ugyanolyan számodra, mint a többi… Ezért is adtam fel a harcot, hisz olyan szívet nem lehet elnyerni, amelyik már nem dobog. Legalábbis érted nem.
Visszatekintek a múltba és mosolygok a jelenen, hiszen örvendek neked, hogy sokszor oly távol vagy, de mégis közel. Csak egyszer mondanád, hogy néha még gondolsz rám, és hogy eszedbe jutok…
Hiszen, hálás lehetek, mert miattad lettem boldog.
A cikket írta: Pál Elisabethe Noémi
Kiemelt kép: www.wallpapervortex.com
