Ajánló Brandon Hackett Xeno című sci-fi regényéhez

Ajánló Brandon Hackett Xeno című sci-fi regényéhez

Nem mondanám magam Science Fiction fanatikusnak, de már ovisként lekötött minden olyan történet, ahol a jövőben élő és/vagy az ismeretlent meg az űrlényeket kutató főhősökkel álltam szemben, legyen az a Logan futása, a Star Wars, az X-akták és hasonszőrű társaik. Brandon Hackett regényeivel is már egy ideje szemezek, Az ember könyve évek óta érdekel, csak sosem jutottam odáig, hogy megszerezzem. De ami késik… És akkor még azt sem tudtam, hogy egy magyar szerző műveiről van szó! Ám most az Agave Könyvek jóvoltából nemcsak arra kaptam lehetőséget, hogy elolvashassam az író legújabb könyvét, a Xenot, hanem, hogy interjút készíthessek az íróval, amit jövő héten olvashattok is!

Brandon Hackett, igazi nevén Markovics Botond, Magyarország egyik legsikeresebb sci-fi írója, több regénye jelent meg a Cherubion, a Delta Vision, és újabban az Agave Könyvek gondozásában. Legújabb története egy olyan jövőbe kalauzol el minket, ahol négy faj, az emberek, az örökös alkotási vágyban égő firkák, a víz felszíne alatt élő hidrák és egy demenciába hanyatló faj, az ostorosok együttélését mutatja be, akik egy sokkal fejlettebb, mindent kontrolláló civilizáció, a migrátorok nyomása alatt élnek.

Nehéz feladatot vállalt magára az író, hiszen itt nemcsak egyetlen társadalmat kellett bemutatnia, hanem egy gyarmatrendszer valamennyi tagját, mind külalak, társadalom, de még a szaporodás szempontjából is, hitelesen és alaposan kialakítva egy-egy faj jellegzetességeit. Eleinte nehezemre esett elképzelni a nyüzsgő, bagolyfejű, saját végtermékükkel szobrászkodó firkákat és a delfinszerű, racionális észjárású hidrákat, de belejöttem. A Star Trek és Csillagkapu rengeteg emberszabású szereplője után Hackett egy olyan elvontabb (ám reálisabb) világot festett az emberiség körül élő számtalan fajról, amely alaposan megdolgoztatja a fantáziát, hiszen annyira különböznek tőlünk! És mint később kiderül, még ezek a fajok bírnak a legemberibb sajátosságokkal a később felfedezett több ezer közül. Biológiai diverzitás a köbön! Ahogy haladunk a sztoriban, a fejezetek előtt szereplő cikk- és könyvrészletek, interjúk és idézetek is segítenek nekünk az átláthatóbb, részlet dúsabb jövő elképzésében.

 

Főszereplőnk Dr. Olga Ballard, a híres xenokutató (idegen fajok tudósa, az antropológus megfelelője talán), akinek anyja a migrátorok bábjává és szócsövévé, egy szónokká vált, az apja pedig, akinek a nyomdokaiba lépett, évekkel ezelőtt egy expedíció során kivégzett egy ostoros. A félig magyar származású Olga a kutatásainak és a xenoknak él, felfelé ívelő egyetemi pályafutás áll előtte, ám mindez kettétörik, amikor a saját anyja bejelenti, hogy a lányából is szónokot akarnak faragni a migrátorok. Itt kezdődik a végtelennek és reménytelennek tűnő vesszőfutás, hogy Olga megtarthassa a személyiségét és az önállóságát. (És innentől csak az olvassa, akit nem zavar, ha egy kicsit belemegyek a részletekbe!) Kétes sikerrel. Végül egy olyan játszmába sodoródik, ami túlnő rajta és mindenkin, aki a galaxisban él. Sok új embert ismer meg, barátokat szerez, akik közül nekem is lettek kedvenceim, mint a megbízható MODA-harcos, Atreides, a cuki Nyikau, és a bárdolatlan stílusú Morris “Odabasz” Korda. Egy titkos szervezett tagjaiként egy expedíció részeseivé válnak szereplőink, akik a migrátorok elnyomó rendszere ellen küzdenek. Aztán váratlan fordulatok jöttek és mentek, bennem pedig lepergett egy intergalaktikus survivor. Sokszor keringtem tehetetlenül és értetlenül a lakásban, amikor egy-egy szereplő hirtelen módon meghalt, vagy egyre lehetetlenebb helyzetek elé kerültek a túlélők.

Az utolsó fejezeteket olvasva már keblére ölelt a tanult tehetetlenség. Valahogy így éreztem magam:

Olga a halott kisfiú üvegessé vált szemébe nézett, aztán ahogy lejjebb siklott a tekintete, elfordult és öklendezni kezdett.

Sok mondanivalója van a regénynek. Eleinte azt hittem, hogy ez a hőseposz lesz, de a regény vége felé kiderült, hogy ez egy családi dráma nagy és kis kivitelben is. Nagyban, mert a teremtő és irányító migrátorok – ahogy a vallások sokaságában az isten, az Atya – magára hagyják az apró és tehetetlen emberiséget a bajban. És kicsiben, mert Olga is megtanulja, nem biztos, hogy az a valódi családja, akiket annak hisz. Tanúi lehetünk egy tökéletes és egyenes gerincű apa bukásának, egy pszichopata báty önzésének, akit hatalomvágy bekebelez.

Számomra ez egy újraélt kamaszkor volt, egy gyötrelmes leválás az ideákról. Mert végül mindig a többség, a társadalom elvárásai győznek, hiába az erkölcs. Senkit sem érdekel az igazság. Jól bemutatta mindezt a női tudós helyzete, akit a saját családja is nyüstöl, miért nem állapodott még meg, elnyom, pedig hatalmas sikereket ért el, semmibe vesz, mert ő a legfiatalabb a családban. A karakterével diplomás női olvasóként tökéletesen tudtam azonosulni, sokszor fel is háborodtam, hogy egy olyan világban, ahol minden a feje tetejére áll és hatalmas felfedezések várnak az emberiségre, leragadnak ilyen ósdi normáknál és skatulyáknál.

De hát ilyenek vagyunk, nem? Amikor minden összeomlik körülöttünk, akkor kapaszkodunk leginkább az elavult, de látszatbiztonságot nyújtó keretekbe.

Ám a Xeno más olvasatban lehet egy történet a fajgyűlöletről is, arról, hogy ember embernek farkasa. Ha pedig új fajok és kultúrák kerülnek a képbe, mindez felerősödik. 

Egyetlen hiányom volt csak a regénnyel kapcsolatban: a történet annyira pergő és cselekményes, hogy úgy éreztem, pár karakter elveszik benne, van, akit jobban megismertem volna, vagy akadt néhány párbeszéd, amit kicsit olvastam volna még tovább. Bár lehet, hogy ez inkább annak tudható be, hogy női fejjel gondolkodom. De mivel ennyire lélekbemászó volt a téma, az író talán néhol jobban belemehetett volna a főszereplő érzelmeibe, kétségbeesésébe. nem tudom, végül a lényeg így is átjött.

A sci-fi történetek általában férfiaknak íródnak, de remélem, sok női olvasóhoz is eljut ez a regény, mert ez nekünk is szól.