Lillát már nagyon régről ismerem. Anno együtt írtunk cikkeket pszichológia témában. Azóta persze sok idő telt el, de ahogy bennem, úgy benne is megmaradt az írás szeretete. Most az ő blogját fogom bemutatni Nektek néhány sorban.
“A magány lemarja a felszínt és meztelenné teszi a lelket. Hideg, törékeny és végtelenül kemény felszínnel vonja be a csonkot, és bezárja azt a szív burkába,sötét, áporodott szobába, amelyen nincs ajtó. A magány kitaszít. Kívülállóvá tesz, elhiteti, hogy más vagy, mert más vagy. Egybecsukott, lakatokra zárt, csillogó, gyémánt fedeles ajtó, kívül csillogó, de belül sötét, mint a fekete szén. Csupán a létezés számító bizonytalansága sikít, hogy számít-e ez még bárkinek is. Számít-e bármi, ami a bőrön, körmön és néhány marék hajcsomón túl van, az ember maga. A lelke, a szíve és a gondolatai. Hiszen, ha nincs kinek mondani, az olyan, mintha nem lenne mit mondani.”
Mióta a blogger felületen kezdtem blogot, azóta követem és olvasom az írásait. Szeretem az egyszerű fogalmazását, mert így is tökéletesen átérzem a sorait. Azt hiszem minden ember azért veti ezekre a fehér oldalakra, hogy kifejezzen, hogy elmondja mit érez vagy min ment keresztül, mi olvasók pedig sokszor keresünk olyan olvasnivalót, amibe beleélhetjük magunkat, amik tükrözik az érzéseink, amik boldoggá tesznek vagy épp szomorúvá. Azt hiszem azért szeretem Lilla írásait, mert sok olyan dolgon ment keresztül, amin én is és ezeket úgy fejezi ki, hogy, amikor olvasom visszaad minden érzést.
“Egy lettél. Az egyik, az egyetlenek közül. Mindig valamiért egyelten leszel, más és különlegesebb, mint a többi, de már csak az egyik leszel ezek közül, egy feledhetetlen egyik, míg végül csak egy leszel. És nem egyelten.
De te fájsz most a legjobban, és te vagy, aki még mindig hiányzik, hiszen a többi már rég homályba fúló emlék, de te eleven vagy és közeli. Túl közeli. Szeretnélek már nem látni, nem hallani rólad, nem válaszolni sem neked, sem rólad senkinek. De talán már nem is te hiányzol, hanem az a férfi, akiről azt hittem vagy. De nem vagy. Sosem voltál az, a szívem játszott az agyammal csupán. Addig díszítettelek, amíg nem azt láttam, akit látni akartam, addig adtam rád a kincseim, amíg elhittem, hogy te leszel a legértékesebb, a legdrágább mind közül. Balgán megtörtem az agyam ellenállását, hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek, amik bár nem csaltak, mégis csaltál te helyettük.”
Nem használ körmondatokat, az életből merít és ez hozza közel az olvasóihoz. Életblog az övé csupa olyan történéssel, amit mindenki átélt vagy át fog élni. Egy lány blogja, aki bejegyzéseken át vezet minket az életében történő eseményeken keresztül. Őszintén, sallangok nélkül, nyíltan. Életszagú, valós írások, szívemből ajánlom őt olvasásra nektek!
“Képzeld el azt a házat, amiről régebben meséltem, amikor az öledben feküdtem és a hajammal játszottál közben. Szeretted a hajam. Képzeld el azt a hatalmas házat, amiben már évtizedek óta nem laknak. Ott áll kint a határban, csak a csupasz fák vigyáznak már rá. Üresen áll. Képzeld el benne a csendet, a valódi csendet. A rohadó bútorok, a málló tapéta és a feszengő padló, ahogyan hallgatnak és vesznek az enyészetbe Omladozó falak között millió emlék kószál, millió történet haldoklik benne. A megsárgult képek a falakon, az ott lakók képei, a koszos tükör, amiben egyszer láttam magam. A tárgyak, amiket használtak. A por, ami mindent maga alá vont, mostanra mindennek tejszerű, halványszürke a leple. A könyvek még mindig ott sorakoznak és senki nem nyitja már ki őket. A zongora fedele is be van szorulva, ahogy a padlás ajtaja is. Talán direkt.”
Csobánczi Lilla
