Ajánló Nora Roberts Megszállottság című könyvéről

Ajánló Nora Roberts Megszállottság című könyvéről

Szerkesztőtársam, Nóri a múlt heti cikkében mutatta be nektek a születésnapos Nora Roberts munkásságát – én pedig egy vírusnak köszönhetően némi szabadidőre tettem szert a napokban, és épp az írónő legújabb könyvét választottam társamul a pihenés idejére.

Kettőnk kapcsolata mondhatni hosszú múltra tekint vissza, ugyanis valamikor kamaszkorom hajnalán botlottam bele az egyik könyvébe (Bűbájosok), és annyira magával ragadott, hogy rögtön azt éreztem, szeretnék még hasonlót olvasni. Izgalmas volt, érzéki, ugyanakkor varázslatos, mesebelinek tetsző tájakkal és szereplőkkel, akik szinte azonnal a szívemhez dörgölőztek. Aztán – ahogy az lenni szokott egy ilyen viszonyban – kicsit megcsömörlöttem a hirtelen jött rajongástól, és úgy döntöttem, mindkettőnknek jobb, ha beiktatunk némi szünetet. Ám a történetei azóta is úgy hatnak rám, mint egy puha, frissen sült mézeskalács – néhány falatnyi bűnös élvezet: ismerős, otthonos, szeretnéd lassan elmajszolni, hogy sokáig tartson, ám mire kettőt pislogsz, az egészet befaltad.

Legutóbbi könyvével, a Megszállottsággal sem tört meg a régi minta.

A történet in medias res ránt be minket a borzalmak vermébe: főszereplőnk, a tizenegy (már majdnem tizenkét!) éves Naomi egy éjjel felriad, és ahogy a déli vidék elképesztő hőségétől kábán téblábol a szobájában, az ablakból észreveszi apját, ahogy az éj jótékony leple alatt az erdőbe indul. Mint tudjuk, a gyermeki kíváncsiság fékezhetetlen, így természetesen követi, ám egyáltalán nem születésnapi meglepetést talál a fák között. Felfedezése nem csak az ő, hanem családja egész jövőjére bélyeget éget.
Később Naomiból magának való, neves fotós válik, aki évekig járja a világot, és lassan kiépít magának egy kellemes életet, amelynek szabályai között otthonosan és biztonsággal mozog – és akkor beleszeret egy házba. Egy romos, lakatlan épület az erdő szélén, amely egyértelműen túl nagy egyetlen ember számára, és rengeteg munka lesz vele. De néha az észérveket egyszerűen az őszi avar alá lökjük, és követjük a szívünket, mert ez tűnik helyesnek…

A történet a múltbéli eseményektől szárnyal a jelenig – megismerhetjük, hogyan alakul Naomi élete az ominózus éjszakát követően, milyenné csiszolták a kemény buktatók az évek során.
Persze egy új helyen – méghozzá egy nem túl nagy létszámú, vidéki városban – letelepedni újabb kihívások elé állítja a nőt, főképp mivel a múlt terheit cipelve egyáltalán nem könnyű megnyílnia mások előtt. Ám a ház, egy kutya, új barátok és persze némi gyengéd érzelem is segít abban, hogy valóban új otthonra találjon. Ám amikor végre úgy érzi, a kirakós darabkái a helyükre illeszkednek, a múlt szörnye ismét felüti a fejét, és vérre szomjazik…

Naomi borzasztóan közel áll hozzám, sok szempontból mintha saját magamról, az élethelyzetemről, a legbelsőbb gondolataimról és félelmeimről olvastam volna, amitől egyszerre volt édesen borzongató és rendkívül félelmetes. Mintha akaratomon kívül kitárulkoztam volna, és most mindenki látna, akármennyire is szeretnék elbújni… Szívmelengető volt végigkövetni, ahogy lassan megtalálja a helyét, ahogy felülemelkedik a rettegésen, a megszokásokon és kilép a múlt árnyaiból a fényre. Hogy felveszi a kesztyűt és küzd.

És hogy miért ennyire kedvesek a szívemnek ezek a könyvek?

Úgy gondolom, a romantika emészthető mennyiségben keveredik a krimivel, sőt a humorral – az írónő remekül egyensúlyozik, zsonglőrködik az arányokkal.
Ráadásul le sem tagadhatná, mennyire családcentrikus – a gyökerek, a valódi, magunkkal hozott értékek a hangsúlyosak, és mindig van egy kemény mag, akiket eltéphetetlenül erős kötelékek fűznek egymáshoz. Bármennyire megremeg vagy darabjaira törik is a világ, mindig van hova megtérni.

Hősnői általában nem a gyámoltalan típust képviselik: erős (leginkább lelki és mentális értelemben, de egy orrot is betörnek, ha a szükség úgy hozza), érett személyiségek, akik nem függnek másoktól, és van elképzelésük arról, mit várnak az élettől, sőt tesznek is ezért. Nem szorulnak mások segítségére, sőt nem szeretnek kiszolgáltatott szerepkörbe kerülni, intelligensek, ugyanakkor a gyengédség és a szenvedély is személyiségük szerves részét képezi. Mindenféle erőlködés és manír nélkül sugározzák magukból a nőiességet, ami minden egyes alkalommal csodálattal tölt el, és nagyon szeretnék hozzájuk hasonlóvá formálódni.

Talán furcsán hangzik, de amit még különösen szeretek, hogy a természet is központi szerepet játszik: a helyszín legtöbbször valamilyen kisváros, amely erdők, hegységek közé ékelődött, talán kissé elszigetelt is, de épp ez adja vonzó báját. A szereplők pedig szimbiózisban élnek a környezetükkel: érzékelik, felfedezik, csodálják, használják a fákat, a bokrokat, a virágokat, a vizet, az eget, amitől mi, olvasók is úgy érezzük, ott állunk mellettük. Megtapintjuk a levél érdes, hajnali párától nedves felszínét vagy megborzongunk, ahogy a fáról a fejünkre hullik néhány álmos esőcsepp. Fűszernövényeket gyűjtünk a kertben, vagy befogadunk egy kóbor állatot.

Számomra Nora Roberts könyvei nem csupán kellemes romantikus regények, sokkal inkább olyan menedéket képviselnek, ahova megtérhetek, ha a világ túlságosan ijesztő és hangos hellyé válik, ahonnan bátorságot meríthetek, és ahol rövid időre letehetem a nehéz súlyokat.

Ti olvastatok már az írónőtől Melyik a kedvenc történetetek? 🙂

 

 

Szerző:

"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."