Ajtó a keretben

Ajtó a keretben

Meglepő, mikor a szerelem csak úgy berúgja rád az ajtót, és bejelenti, ő bizony beköltözik, és nem hajlandó távozni még a rendőrséggel sem. Lepakolja a bőröndjét az ágyadra, kiteszi a tusfürdőjét a fürdődbe, ellopja a párnádat. De te csak ülsz a bolyhos szőnyegen, figyeled némán a rendezkedést, és azt kérdezed: ,,Miért nem hamarabb?”

A bögrédből lassan már minden reggel ő issza a teát, de megkérdezi, te kérsz-e. Arrébb áll, mert tudja, a konyha kicsi, és csak egy ember fér el benne rendesen. Az ő fogkeféje éppen a tiéd mellett hever, és az ajtót is megszereli a csillagcsavarhúzóval apád szerszámos ládájából.

 Azt mondják, ahhoz, hogy megszülessen a Mi, fel kell adni önmagunkat. Talán tényleg így is van. Kompromisszum ez, békés együttműködés, vagy szimbiózis. Egyik fél sem tud létezni a másik nélkül. Mint a paradicsomleves meg a betűtészta, vagy a borsó meg a héja. Akármi legyen is ez, belülről falja fel az embert, aki ezt örömmel hagyja. Kevés a szép szerelem. Mert gyakran elfelejtik, hogy a jó és a rossz együtt működik. Ahol van veszekedés, ott feltűnik a kibékülés. Ahol felhangzik a hangos szó, ott majd a csend is szerepel. Minden ott van, csak sokszor nem hajlandóak észre venni az emberek.

Mert örülni kell a határidőnaplónak, a romkocsmás beszélgetéseknek, a biciklitámaszoknak, a váratlan buszoknak vagy az éjszaka ,,magáhozöleléseknek”.

Mert ez a jó szerelem. Nem az, ami békésen kopogtat, megkérdezi, szívesen látott vendég-e. Ide agresszió kell, meg meglepetés és feltétel nélküli elfogadás. Aztán hirtelen szépen átitatja falakat és megkérdőjelezed, hogyan tudtál élni… a másik feled nélkül.

 

HCB1975014W13711/19

Szerző:

Káposznyák Viktória
Hogy ki vagyok? Féltorz gondolatfoszlány. Lázongó lámpafény és remegő szél a redőnyöd alatt, egyenes, fehér vonal az út aszfaltján. De lehetek tünékeny érintés, rebbenő szív, haragos tekintet. A könyvekkel, ó azokkal mindig szerettük egymást. A töretlen gerinceket, a könyvjelzőket a párna alatt, a Times new roman-t és a Helvetiat. Legtöbben azt mondják, limonádé, amit olvasok de ha meglátsz az utcán egy vörös loboncot, és egy arcot, amit szeplő tarkít minden évszakban, akkor tudd, hogy az csak én vagyok. Lapok között élő szívdobogás.

Szólj hozzánk!