Meglepő, mikor a szerelem csak úgy berúgja rád az ajtót, és bejelenti, ő bizony beköltözik, és nem hajlandó távozni még a rendőrséggel sem. Lepakolja a bőröndjét az ágyadra, kiteszi a tusfürdőjét a fürdődbe, ellopja a párnádat. De te csak ülsz a bolyhos szőnyegen, figyeled némán a rendezkedést, és azt kérdezed: ,,Miért nem hamarabb?”
A bögrédből lassan már minden reggel ő issza a teát, de megkérdezi, te kérsz-e. Arrébb áll, mert tudja, a konyha kicsi, és csak egy ember fér el benne rendesen. Az ő fogkeféje éppen a tiéd mellett hever, és az ajtót is megszereli a csillagcsavarhúzóval apád szerszámos ládájából.
Azt mondják, ahhoz, hogy megszülessen a Mi, fel kell adni önmagunkat. Talán tényleg így is van. Kompromisszum ez, békés együttműködés, vagy szimbiózis. Egyik fél sem tud létezni a másik nélkül. Mint a paradicsomleves meg a betűtészta, vagy a borsó meg a héja. Akármi legyen is ez, belülről falja fel az embert, aki ezt örömmel hagyja. Kevés a szép szerelem. Mert gyakran elfelejtik, hogy a jó és a rossz együtt működik. Ahol van veszekedés, ott feltűnik a kibékülés. Ahol felhangzik a hangos szó, ott majd a csend is szerepel. Minden ott van, csak sokszor nem hajlandóak észre venni az emberek.
Mert örülni kell a határidőnaplónak, a romkocsmás beszélgetéseknek, a biciklitámaszoknak, a váratlan buszoknak vagy az éjszaka ,,magáhozöleléseknek”.
Mert ez a jó szerelem. Nem az, ami békésen kopogtat, megkérdezi, szívesen látott vendég-e. Ide agresszió kell, meg meglepetés és feltétel nélküli elfogadás. Aztán hirtelen szépen átitatja falakat és megkérdőjelezed, hogyan tudtál élni… a másik feled nélkül.