Aki nem hitt a csodákban

Aki nem hitt a csodákban

-Hoztam neked valamit!- Boldogan kislányos mosolyos örömmel nyújtottam feléd egy kis narancssárga szívecskés dobozkát.
-Milyen mókás doboz.
Csak mosolyogtam és gyermeki izgalommal sürgettelek.
-Nyisd ki, gyorsan nyisd ki!
Kinyitottad és kérdően néztél rám.
-Hiszen ez üres.
Lábujjhegyre állva belekukkantottam. Nagyra nyílt csillogó szemekkel néztem rád.
-Üres?
-Üres. Nincs benne semmi.
Remegni kezdtek az ajkaim, ahogy a szavakat formálták.
-Hát nem látod?
-Mit kellene látnom? Már megint bolondozol.
-Nem látod? Semmit nem látsz benne?-könnycseppek potyogtak a kérdésekbe, minden porcikám reszketett már.
-Nem. Semmit sem. Üres. Mégis, mit kellene látnom?
-A csodát.-suttogtam lehajtott fejjel a cipődet bámulva, nem bírtam a szemedbe nézni.
-A csodát?-kérdezted döbbenten.
-Igen. A csodát.-ismételtem még halkabban még szomorúbban.
-Nincsenek csodák.

527a0f6c6e09037947fe2e727477c267
Hirtelen megrezdülve kikaptam a dobozkát a kezedből és gyorsan becsuktam.
-Ne mondj ilyet! Ne mond sose ezt! Meghallják!
-Megbolondultál?  Kik hallanák?
-A csodák. A csodák! Hát nem érted? Ha azt mondod nekik, nincsenek, megölöd őket -már megállíthatatlanul folytak a könnyeim, már nem is próbáltam visszatartani egyet sem.
-Nem hiszek a csodákban-vetetted oda hanyagul, rezzenéstelen arccal.
-Nem hi-szel a cso-dák-ban-ismételtem lassan, tagoltam, belezokogva minden egyes szótagba.
-Nem -ennyit mondtál. Csak ennyit. Egy szót, érzéstelenül, érzéketlenül, de benne volt minden, minden, ami ahhoz kellett, hogy összetörj.
-Sajnálom- már csak ennyit tudtam mondani, miközben fájdalmasan szomorú tekintettel néztem a szemedben és kerestem azt a valamit, hátha látom, hátha van még remény, hátha megtalálom, de semmi, semmi nem volt ott.
-Mit?-kérdezted értetlenül.
-Minket.
-Minket?-még döbbentebben néztél. Tényleg nem értetted. Nem értettél semmit.
-Minket-szinte hangtalanul formálták a szavakat az ajkaim.
-Miért?
-Mert nem szerethetlek. Nem szerethetek valakit, aki nem hisz a  csodában -tört ki belőlem minden fájdalom belesűrítve egy mondatba, szűnni nem tudó könnyzáporral kísérve.

Majd megfordultam és rohanni kezdtem, hátra sem néztem, nem akartam látni az értetlen tekinteted. Futottam, futottam, minél messzebb és messzebb, amennyire csak lehet, amennyire csak bírok. A kis dobozkával a kezemben.
Meg akartam menteni a csodát, minél messzebb vinni tőled. Nehogy megöld. Ha nem hiszel bennük, megölöd őket. Akkor nekem mi marad? Meg akartam veled osztani, nem hittél benne. Nem kértél a csodámból….és majdnem megölted, majdnem megölted az összes csodát.

Szerző:

Gellér Zsuzsanna
*"a narancsnak nincs szíve" bárcsak narancs lehetnék*

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás