Tudjátok, mindig igyekszünk felkeresni elismert művészeket – vagy a ti kérésetekre, vagy azért mert mi gondoljuk úgy, hogy inspirálhatnak titeket – de gyakran ütközünk falakba, elutasításokba. Persze ezeket a negatív pillanatokat mindig felülmúlja mikor nyitottsággal, kíváncsisággal állnak a felkérésünkhöz épp úgy, mint ahogy Sirokai Mátyás is tette.
Fotó: Valuska Gábor
2013-ban jelent meg köteted, mely A beat tanúinak könyve névre hallgat. Honnan jött a cím? Kik is a beat tanúi? Köze van esetleg a zenész oldaladhoz?
Minden egy laza baráti összejövetelen kezdődött, amit magunk között csak lelkigyakorlatnak neveztünk. Valaki jól keverte a zenét, én pedig elkezdtem mondogatni, hogy a dobosban, aki épp játszott, benne van a beat. Forgott velünk a bolygó, keringtünk a nap körül, éreztem a tempót, lüktetettek az égitestek és persze a hangfalak membránja is. Határozottan spirituális, dögös élmény volt. A zene hatására elkezdtem mindenre úgy tekinteni, mint aminek megvan a maga rezgésszáma, lüktetése, tempója. Ez aztán állandósult, ebből született később a könyv címe, és részben ennek hatására születtek a versek is. A beat tanúi azok, akik érzik a lüktetést. Vannak, akik épp A beat tanúinak könyve hatására éreznek rá.
Voltak, akik szerint nem könnyen emészthető szövegeket tartalmaz a kötet és csak azoknak érthető, akik a sorok mögé tudnak nézni, kellő adag fantáziával vannak megáldva. Mit gondolsz erről? Hogy érzed, milyen fogadtatása volt a könyvnek?
Biztosan kell egy adag nyitottság ezekhez a szövegekhez, és a fantázia sem hátrány, de nem gondolom, hogy különleges felkészültséget igényelne az olvasásuk. Ha valakinek előzetes elvárásai vannak a versekkel kapcsolatban, akkor jobb, ha félreteszi őket, mert a költészetben éppen az az izgalmas, hogy kibillent a megszokásokból, legyenek azok akár olvasási vagy épp gondolkodásbeli beidegződések. A fogadtatás nagyon pozitív volt, úgy látom, hogy sokan várják a folytatást.
fotó: Pályi Zsófia
Személy szerint utazás közben olvasgattam és valahogy mindig elfogott az az érzés, hogy szeretnék sétálni az erdőben. Nem tudom mit szerettél volna, milyen hatások érjék az olvasót miközben olvas – biztos volt valami elképzelésed-, de nekem olyan volt az egész, mintha egy időutazó, öreg sámán mesélne tanításokat egy korunkbeli embernek, s közben ücsörögnek a tábortűz körül vagy épp óriási fák között sétálnak. Volt valami kép benned, hogy milyenek lesznek a visszajelzések? Elégedett voltál a véleményekkel?
Olyan szövegeket akartam írni, amik utaztatnak. Mindegyik vers egy-egy trip, ami egy-egy világba vezet, a világok pedig egymásba nyílnak. Az én dolgom az volt, hogy úgy írjam meg őket, hogy magukkal ragadják az olvasót, az olvasó pedig akkor jár jól, ha rábízza magát a sodrásra. A visszajelzésekkel kapcsolatban a kritikák mellett például nagyon örültem a blogokon közzétett véleményeknek, de azért a legnagyobb siker továbbra is az, amikor odajön egy vonzó lány, és elmondja, hogy mennyire tetszik neki, amit írok. Nem tudtam, hogy milyen lesz a könyv fogadtatása, de ha fogadnom kellett volna, inkább arra teszek, hogy sikeres lesz.
Most kanyarodjunk vissza kicsit a kezdetekhez. Mióta írsz verseket? Hogyan kapcsolódott be az életedbe az írás, mikor zeneművészeti szakközépiskolába jártál, utána pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre? Melyik kifejezőbb számodra, ha zenélsz vagy ha írsz?
Az egyetemi évek alatt kezdtem el komolyabban foglalkozni az írással, szerencsére az ütőhangszeres tanárom (Rácz Zoltán, az Amadinda Ütőegyüttes vezetője) megértő volt, ha azzal álltam elő, hogy gyakorlás helyett verset írtam. Mindig is az irodalom érdekelt a legjobban, de korán látszott, hogy a dobolásban tehetséges vagyok, így zenész lettem. Elsősorban írónak tartom magam, de nem telhet el nap a dobok nélkül.
A Pohárutca volt az első köteted, ami 2008-ban jelent meg. Előtte már neves lapoknál kerültek publikálásra verseid. Tudatosan küldted be a verseidet szerkesztőségekbe vagy csak sodródtál és kaptál a felkínálkozó lehetőségeken?
Nem ismertem senkit, akitől tanácsot tudtam volna kérni, úgyhogy a magam feje után mentem. Azt nagyjából sejtettem, hogy a folyóiratokkal érdemes kezdeni, úgyhogy bementem az Írók Boltjába, és végigolvastam az irodalmi lapok versrovatát. Amelyik meggyőző volt, annak elküldtem a verseimet, és szerencsére meglepően sok pozitív választ kaptam.
fotó: Bach Máté
Milyen út vezette az első kötetig? Voltak buktatók, vagy kaptál elutasításokat az elején? Esetleg volt egy kedves vagy épp nem kedves kritika, ami eszedbe jut ha visszagondolsz erre az időre?
A folyóiratoknál könnyű belefutni elutasításokba, ez jó iskola is arra, hogy ne vegye annyira a szívére az ember az ilyesmit. A Magyar Narancsban az elsők között jelent meg kritika a Pohárutcáról, Szegő János írta, aki azóta már a Magvető kiadó szerkesztője. Elsőre ez jut eszembe, emlékszem, nagyon büszke voltam rá.
“A nagyobb bolygó vagy, akit négyévente magára hagynak a holdjai, aztán egyre csak jönnek a vasárnapok, és bármerre fordulsz, még ha sétának, randevúnak hívjuk is, mindig ezen a koszos vonatablakon kell keresztülnézni.”
részlet a Pohárutcából
Ha egy fiatal írópalánta hozzád fordulna, hogy verseket ír, szeretne eljutni odáig, hogy ki is adhassa őket, mit tanácsolnál neki?
Olvasson és írjon minél többet. Ebben a sorrendben. A többi már csak logisztika.
Végül pedig arra lennék kíváncsi, ki vagy épp mi inspirál téged? Mi ad ihletet? Hogyan kapcsolódsz ki, hogy lendületet kapj?
Mostanában sci-fi regények inspiráltak a leginkább. A következő kötetem (A káprázatbeliekhez) egyfajta science fiction líra lesz, de a spirituálisabb fajtából. Minden ihletet ad, amiben el tudok mélyedni. Kikapcsolódásként legszívesebben kosárlabdázom, de fixivel is gyakran száguldozok a városban.
Köszönöm a válaszokat Mátyásnak!
elérhetőségei:
tumblr – http://sirokai.tumblr.com/kapcsolat
facebook – https://www.facebook.com/abeattanuja?ref_type=bookmark
