Viaszosak lettek a kezeim. Finom, kristályos szerkezetét nem tudod leoldani. Nem mintha átlátnál rajtam, de észre-észre veszed már a viaszos tenyeret. Szobahőmérsékleten eljátszol vele- nincs 45 fokunk, hogy le tudjuk olvasztani.
Tegnap együtt néztük az áttetsző anyagon keresztül, halvány emlékeinket. Kértelek, ne csak nézd, alacsony nyomáson próbáld polírozni. Számodra a munka idegen és rideg, csak a fájdalmad tudod az egyre rétegződő viaszburkolatra szülni.
A kötőhártya-váladék baktériumölő hatású, vegyi összetételű részed. Nem fogom számon kérni rajtad, ha ki akarod tisztítani a szemed.
Meglátogattam egy idegen szobrot. Finom fehér alabástrom. Nem tudtam elkészült-e már – azt hiszem, lehetne még alakítgatni, de a csiszolása bonyolult és nehéz munka, talán nem is hagyja magát gyöngyházporral súrolgatni. Ilyen a tökéletes alkotás – makacs. Nem engedem felülkerekedni, mégis formáló ereje van rám.
Nehezen fogom megszokni a régi házat, a küszöbnek árnyék illata van – a küszöbön heverek a régen látott szobraim szellemtornyain veled. Nem kell szemüvegre költeni. Szeretni foglak vakon – te pedig csak vakon fogsz szeretni.
Lassan kicsúszok a kezedből – a viasz szobahőmérsékleten plasztikus anyag. Hogy lehetne viaszos kezekkel bármibe kapaszkodni?! De ott vannak azok az alabástromszobrok – kényszerűen birkózom velük. Így néha nevetségesen sokáig zuhanyzom- nem lemosni akarom a bűnöket, csak vízbe fojtani az illatot. Ha megmarad, remélem, megérzed.
Írta: Brekócki Evelin
Kiemelt kép: gepeskonyv.btk.elte.hu
