Álarcok mögött

Álarcok mögött

Meg akarlak érinteni – mint amikor ujjbegyeidet végig húzod a vizes ablakon, hogy végig vezess egy cseppet, hogy érezzelek és tudjam itt vagy -, el ne hidd, csak viccelek – pedig, ha egy esőcsepp lennél, tenyeremen tudnálak hordozni – pont téged akarnálak? El ne hidd.

 

Meg akarlak érteni -, hogy tudjam mit érzel, gondolsz, hogy miért érzem ezt a kettősséget -, mert csak úgy. Olyan fura vagy -, de ilyen aranyos furát még sosem láttam.

 

Azt akarom, hogy tudd hiányzik, – hogy megölelj, közelebb hajolj, éreztesd, hogy velem vagy és összetartozunk -, hogy végre megint eltűnj egy kis időre, mert csak rontod a levegőt.

 

Azt akarom, hogy tűnj el – velem egy kis időre, hogy csak ketten legyünk -, nem érted?

 

 

Most miért vagyok egyedül?

 

Nagyon sokan kerülünk olyan helyzetbe, amikor az arcunk elé kell varázsolnunk egy sziporkázó mosolyt, vagy egy együtt érző tekintetet, holott azt a legkevésbé sem kívánja a lelkünk, de megtesszük. Olyat mondunk, amit nem gondolunk komolyan, csak azért, hogy a másiknak jobb legyen, de nem törődünk saját magunkkal. Mégis miért teszünk ilyet? Szánalomból, együtt érzésből, félelemből, hogy megmutassuk milyen bátrak is tudunk lenni?

Magam sem jöttem rá, tippelni tudunk.

A szavaknak ugye ereje van, ha kimondunk egy szót, az lehet elég alaposan földbe döngöli a másikat, és nekünk eszünk ágába sem jut az, hogy bármivel bántsuk őt. Sajnos a mindennapi élethez tartozik az, hogy valakit megbántunk akaratunk ellenére is, hiszen a világban nincs meg az a harmónia, amire a legtöbben vágyunk. Mégis úgy gondolom, hogy az élet ettől szép. Az érzéseink letagadása olyan, mintha saját magunkra mondanánk nemet a világban. Gondolataink, érzelmeink felvállalása igenis fontos. Ezek által vagyunk egyediek, megismételhetetlenek. Ösztönözni tudjuk vele a másikat, és így tudunk kiteljesedni, ha segíteni akarunk a többieknek.

Az érzelmek letagadása sokszor olyan helyzetekbe sodorhat minket, amiken éveken át gondolkodunk, hogy mi lett volna, ha másképp csinálom, ha elmondom, mit érzek? Lehet, hogy az élet pofon vág, és padlóra küld, de onnan biztosan képes leszel felállni, mint éveken át rágódni valamin, ami másként is lehetett volna…

Szerző:

Rehó Bianka
"Ha mindenki meg lenne elégedve önmagával, nem lennének hősök a világon." /Mark Twain/

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás