Alma és a fája – Isla Dewar: Az igazi Madeline

Alma és a fája – Isla Dewar: Az igazi Madeline

Imádom a régi könyveket. Amiknek nem csak a lapja öreg és a borítója, hanem a szavak is, amik benne vannak. Így érkezett hozzám ez a kötet is, a maga kemény fedelével, sárga illatos lapjaival és 1950 körül játszódó történetével. A könyv a tipikus művésznőről szól, aki képtelen zöld ágra vergődni a valós lét és a képzelete között. Évekig keresi az utat, amit neki szánt az ég. Csetlik-botlik az életben. Hol nincstelen, hol, pedig sikeres. Apja halála után küzd a gyermekkori emlékeivel. Vissza-visszajár a családi házba, ahol minden este szembesülnie kellett Ted nőcskéivel és, ahol bármiről lehetett beszélni kivéve a „Psszt!növények” létezéséről a kertben. Korán önálló életbe fog, munkába áll és folytonosan keresi önmagát és a festészethez vezető utat. Megszállottan üldözi azt az utat, amit apja nem tudott befejezni. Stuart lelki társa és szeretője elcsalja a művészi világától és messzire viszi hazájától, hogy új életet kezdjenek együtt.

A könyv minden egyes szereplője megszólaltat bennünk valamit, és megtaláljuk a magunkhoz illő, hasonlító karaktert. Sorsukat, mintha a miénkről formázták volna. Isla Dewar egy olyan misztikus szálon vezet minket végig a történetén, amitől nem tudunk szabadulni. Leülünk olvasni és nem tudjuk, abbahagyni. Az idő eltelik a fejünk felett, lelkünk évtizedeket öregszik a szavaitól. Olykor érezni is fogjuk, hogy már sok. A különös kapcsolat a főszereplővel olyan méllyé válik, hogy már szinte fáj a következő oldal. Azon gondolkodunk szabad pereceinkben, hogyan írhatott valaki ilyen könyvet? Hogyan lehetséges ez? Miért kötődünk annyira egy karakterhez, aki csak egy történetben létezik? Ismer minket?

100_8815

foto:saját

Madeline élete összefonódik a miénkkel. Már nem mi olvassuk a könyvet, hanem ő minket. Anélkül érezzük a történetet, hogy olvasnánk. Például én, ha kihagytam egy két napot, és kitisztítottam a fejem a rengeteg Madeline féle gondolattól, éreztem, hogy a könyv ott fekszik a fotelomban. Ha arrébb raktam olvasás nélkül, szinte sütötte a kezem és lelkifurdalást gyártott bennem, hogy miért nem falom már az oldalait. Misztikus egy lény volt. Érezni rajta, hogy nem csak egy egyszerű könyv, nem egy sztori a tömegből.

 Az írónő részletes szavai bevezetnek egy rengetegbe, belelátunk és érzünk dolgokba, de az utolsó pillanatban visszahúzza tollát és nem mondja ki a valós tényeket. Folyton izgatja a fantáziát. Megcsiklandozza a képzeletet, pucérra vetkőzteti a szereplőket, hagyja, hogy beleéljük magunk, hogy magunk előtt lássunk egy-egy ágyjelenetet, de mielőtt megtörténne a varázs, hirtelen el is kapja onnan a figyelmünk és másról kezd beszélni. Ránk bízza a fantáziálást. Mi történhetett valójában? Elképzelhetjük mi, egy csepp lelkiismeret furdalás nélkül.  A könyv kellemes történetet rejt magában. Mégis labilis.

Bátran ajánlom, főleg olyanoknak, akik szeretnének egy kicsit elkalandozni a valóságtól. Egy kis nyugalmat vagy épp bonyodalmat szeretnének a képzeletükbe. Egy misztikus világot, amiben magukat is megtalálják.

100_8816

foto:saját

Ez nem egy olyan könyv, amibe bele lehet szeretni, ez az a könyv, ami belénk lett szerelmes és minket választott.

Szerző:

„A legvarázslatosabb táncok olykor pirkadatkor történnek, egy álmatlan éjszaka után.”