Álmomban

Álmomban

Furcsa dolgok az álmok. Olykor egy túlstresszelt nap végterméke, vagy épp egy nagyon várt esemény elképzelése. Számomra sosem voltak nagy hatással és nem ébredtem izzadtan, sikoltozva, mint egy horrorfilmben. Volt azonban egy, nem is olyan régen, ami nagyon nagy hatással volt rám. El is mesélem Nektek.

Vonaton ültem, bámultam ki a fejemből és a semmin gondolkodtam. Nagyon fáradtnak éreztem magam, olyan volt, mintha átmulattam volna egy éjszakát, amiből semmi jókedv és energia nem maradt. Furcsa fáradság volt, kicsit talán el is bóbiskoltam. Aztán hirtelen olyan sípolás hallatszott, mint a western filmek jellegzetes vonatfüttye. (Biztos valami ilyesmit néztem a napokban, ne kérdezzétek.) Már azon kaptam magam, hogy a leszállók közt tengődöm és várom, hogy sorra kerüljek. Mire végre sikerült lemásznom a vonatról, rájöttem, hogy nagyon fáj a térdem, és próbáltam visszaemlékezni, hogy mi a fene történt, de nem jutott eszembe semmi. Mikor elindultam a tömeggel a peronon észrevettem egy vén fószert, aki hatalmas tenyerével nekem integetett. Nagyon ismerős volt, de nem tudtam hova tenni. Odalépett hozzám.

-Hát, végre megjöttél! –mondta hatalmas mosollyal és kivette a kezemből a bőröndöm, ami csak akkor tűnt fel, hogy van. Hebegve-habogva átadtam neki a bőröndöt és a szemébe néztem. Rám tört a felismerés. A legjobb barátom volt az, akit már 17 éves korom óta ismerek és szeretek, de nagyon megváltozott. Ősz volt, ráncos, trottyos. Nem értettem, de tudtam, hogy biztosan ő az. Elindult egy modern, furcsa fekete autó felé. Követtem, mert tudtam, hogy követnem kell. Mikor az autóhoz értünk, megpillantottam magam az üvegen. Én is furcsa voltam. A hajam festett volt és rövid, alig ért a fülem alá. Az arcon megviselt, beesett és ráncos volt. Öreg voltam, mint az a bizonyos országút. A felismerés után beültem az anyós ülésre, a legjobb barátom pedig beszélni kezdett és kérdezgetni olyan dolgokat, amiket nem értettem, de nem is figyeltem rá. Azon gondolkodtam, hogyha ilyen nagyon megöregedtem, akkor miért nem emlékszem semmire? Az utolsó emlékem az volt, hogy dolgozom és élem a kis életem a barátommal, akivel két éve voltunk együtt, és úgy hittem, ő az igazi. Hát ő hol van? Mi van a macskámmal és a virágaimmal? Drága sofőröm pedig csak beszélt. Amikor végre elkezdtem rá figyelni, kihallottam, hogy rólam beszél, az életemről. Mesélt egy házról, és kutyáról, meg egy nagycsaládról. Elmondta, hogy a másik legjobb barátunk már évekkel ezelőtt meghalt, és ne lepődjek meg, hogy nem lesz ott.

-Hol? –kérdeztem. A halálhírt nem reagáltam le, a szívem és az eszem ezek szerint már évekkel ezelőtt túl volt ezen.

-Hát köszöntő ünnepségen! –mondta ő, és ez után kiderült, hogy egy rehabilitációról térek vissza, amin hónapokat voltam, és senki nem tudott meglátogatni. Hogy miért nem tudom, hisz ez csak egy álom.

Az autó zötykölődött tovább én pedig magamat néztem az ablaküvegben. Próbáltam figyelni, hogy mesélnek-e valamit a ráncaim. Hisz semmire sem emlékeztem. Az agyam kitörölt mindent. De a mese alapján voltak gyerekeim és unokáim. Nem tudtam felidézni az arcukat, se a nevüket. És az apjuk? Milyen életet éltem és milyen ember lettem? Eszembe jutott a szerelem, amit még tegnap éreztem, amikor 25 éves voltam. Fiatal, teli álmokkal, lehetőségekkel és persze apró kis hurkákkal. Most meg öreg voltam, fáradt és ó, hogy sajgott a térdem az Istenért..  

Az autó megállt és a legjobb barátom, aki, a saccom alapján ötven év elmúltával is a legjobb barátom volt, leállította a motort.

-Itt vagyunk. –mondta. Kinéztem az ablakon és nagyon szép házat láttam. Hatalmas bokrokkal és gyümölcsfákkal a kertben. Mindig is ilyenre vágytam. Aztán mikor kiszálltam a kocsiból, elkezdtek özönleni az emberek. Kicsik, és nagyon. Senkit sem ismertem Szörnyű volt. Csak tudtam, hogy ők az én vérem. Láttam középkorúakat, akik a gyerekeim voltak, velük voltak tinédzserek, és kisiskolások. Mindenkinek csillogott a szeme, látszott, hogy szeretnek engem. Ez boldogsággal töltött el, és hagytam, hogy mindenki ölelgessen és beterelgessenek a házba, ami mint kiderült, az enyém. Ebben a házban éltem.. kivel?

www.unsplash.com

-Ő hol van? –kérdeztem a legjobb barátom, aki még mindig szorosan mellettem lépkedett. Családtag volt ő is. A kérdésemre nem válaszolt, ami rosszat sejtetett. Rettenetes érzés fogott el. Egy ismeretlen érzés, ami leginkább a gyászhoz hasonlított. Azt nem tudtam ugyan, hogy kit gyászolok. Azt az embert, akit még tegnap szerettem, vagy azt az embert, akivel leéltem egy életet. Féltem tőle, hogy a kettő nem ugyanaz a személy.

Kezdett lecsordulni egy könnycsepp, és óriási gombóc volt a torkomban. Aztán egyszer csak megláttam.

Megláttam őt. A szeme zölden és megviselten csillogott. Áradt belőle a sok munka, szenvedés és boldogság. Arca mély, komoly ráncokkal volt tele. Haja ősz volt, akárcsak a szakálla. Ahogy közeledett felém, elfogott a kimondhatatlan boldogság, mert tudtam, hogy ő az. Akit tegnap, 25 évesen és ma nagyon sok évesen is szeretek. Hirtelen megannyi emlék áradt be a tudatomba, és mindenre emlékeztem.

-Hát itt vagy? –kérdeztem tőle, mikor odaért hozzám. A könnyeim csorogtak, de már a boldogságtól.

-Igen, már több mint ötven éve. –mondta ráncos, öreg mosollyal.

És ekkor felébredtem. A könnyeim valóságosak voltak. Gyorsan odabújtam hozzá és felébresztettem. Szorosan öleltem és hagytam, hogy folyjon az örömkönny. Szegénykém nem értette, mi bajom. Elmeséltem neki az álmom, félálmában még szorosabban magához húzott és azt mondta, nagyon szeret.

Amíg vissza nem aludtam, azon gondolkodtam, hogy ez vajon azt jelenti-e, hogy amit el akarok érni az élettől, azt meg fogom kapni? Házat, kertet, gyerekeket és unokákat? Reméltem, de abban az egyben biztos voltam, hogy akinek a karjaiban most fekszem, ötven év múlva is ugyanígy fog ölelni. Kopp, kopp, úgy legyen!

Kiemelt kép: www.unsplash.com

Szerző:

Mindig is szerettem írni, de jó pár évig nem foglalkoztam ezzel a hobbival, mivel nem gondoltam úgy, hogy bárkit is érdekelnének a gondolataim. Aztán jött a Lendület Magazin. Először csak egy novellámat jelentették meg, aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy szerkesztő lettem és egy zseniális csapat tagja vagyok, akiknek köszönhetően egy régi szenvedély újra lángra kapott. Azóta is igyekszem olyan dolgokról írni, amik mindennaposak és hasznosak, de egyik legfőbb motivációm, hogy olykor kiöntsem a lelkem.