Álomfejtés vérből, pikkelyekből, spermából és egyebekből

Álomfejtés vérből, pikkelyekből, spermából és egyebekből

Az első álom

Suzy még nem nagyon tudja, hogyan is kell álmodni. Ez még eléggé új neki. Nem az álom, hanem az, hogy tudja, hogy álmodik. Mozdulatlanná dermedve áll a fekete kavicsos ösvényen, összerezzen a hűvös szellőtől, amely meglibbenti a hajába fűzött kék szalagokat, és átfúj a vékonyka hálóingen.
Nézi a ködös messzeségből előbukkanó ezüstös hegycsúcsokat, a színtelen fűben világító gombákat, melyek tompa fényében halálfejes dongók zümmögnek.
– Menj csak nyugodtan, kicsi lány! – szólal meg a kezében szorongatott plüssmackó. – Nem lesz semmi baj.

Álom álom

Álmodik.
Egy sötétkék borítójú könyvön fekszik. Kisebb, mint ő, de éppen csak egy kicsivel, épphogy csak a lába lóg le róla. A fedél kemény, kissé érdes, de kényelmes. Alváshoz tökéletes.
Azt álmodja, hogy álmodik.
A kék könyv alatt egy lila könyv van. Nagyobb, mint a kék könyv, kicsit talán vastagabb is. A kezével még pont elérné a lapjait.
Azt álmodja, hogy azt álmodja, hogy álmodik.
A lila könyv alatt egy másik kék könyv van. Kisebb, mint a lila könyv felette, és a kék könyv afelett. Kicsit talán vékonyabb is, mint a fölötte lévők.
Azt álmodja, hogy azt álmodja, hogy azt álmodja, hogy álmodik.
Nagyon sok könyv van még…

Színes pikkelyek álom

Egy fiatal lány áll egy helyben. Ez az álom olyan szép.
Az ég olyan, mint egy érett őszibarack: a színe lágy és megnyugtató, a tapintása puha és selymes. A felhők halovány, kopottas foszlányok csupán, mozdulatlanul lebegnek, csak vannak.
A fiatal lány körül koi pontyok úszkálnak a levegőben. Mindegyik más és más, szivárvány pikkelyeik, mint ezernyi drágakő, különböző árnyalatban pompáznak: narancs, arany, skarlát, opál, smaragd, gyöngyház… Békésen keringenek körülötte, időnkét közelebb merészkednek. Bele-bele kapnak a lány lobogó, lángvörös fürtjeibe, önfeledten játszanak vele. Ettől a lány elmosolyodik.
Úszkálnak körbe-körbe, néha hozzáérnek a meztelen hátához, ilyenkor finom borzongás fut végig rajta. Amikor valamelyik a vállát, vagy a mellbimbóját csiklandozza az uszonyával, mindig hangos kacagásban tör ki, de aztán megint hamar belefeledkezik a halak színes táncába. Hozzádörgölőznek a fekete farmerjához, simogatják a lábujjait.
Ez az álom olyan szép, és ez most pont elég.

Fehér arcok, fekete szemek álom

Tommy a zöld fűben fekszik hason, a lábait a levegőben lóbálja. Izgatottan tekint le a gödörbe, a kezével szorosan markolja a szélét. Tudja, hogy nem fog beleesni, de biztos, ami biztos.
A gödörben – elég mély – lomha sötétség uralkodik, mely csak az arcokat engedi láttatni. A fehér arcokat. Csak álmok, Tommy is tudja, nem kell félni tőlük.
A fehér arcokból hatalmas fekete szemek bámulnak rá, feketébbek még a gödör sötétjénél is. Őt nézik. Vagyis nem igazán nézik, Tommy sem tudja pontosan. Nem igazán nézik, mert nincsenek szemgolyók, de mégis őt… bámulják. De ezek csak álmok, nem kell félni tőlük.
Néma csönd. Tommy az arcokat nézi, az arcok pedig őt bámulják. Csak álmok. De miért néz ki úgy mindegyik, mint ő?

Valószínűtlen álom

Egy balerina lépdel a romok között, az öregember ábrándozva nézi. A lány kecses mozgása szinte bűvöletbe ejti. Oly könnyedén szökdécsel a szürke téglák között, mintha lágyan ringó fűszálak lennének. Hibátlan piruetteket mutat be a romokból meredező acélrudak erdejében, némán táncol a megsárgult koponyákon, súlytalan léptei alatt egyetlen roppanás sem hallatszik.
Az öreg mélységes csodálattal nézi a gombafelhők háttere előtt és lecsupaszított felhőkarcoló-vázak között gázmaszkban és balettszoknyában suhanó hölgyeményt. Egy ilyen világban nincs helye ennek a szépségnek, ez biztosan nem a valóság. Ez csak egy álom lehet.

Érdes húrok álom

Liza vesz egy mély lélegzetet, aztán belekezd.
Bal kezének ujjai villámgyorsan cikáznak a hegedű nyakán, jobbjában hibátlanul táncol a vonó. Nem téveszt el egyetlen ütemet sem, minden hangjegy oda kerül, ahová született. Teljesen belefeledkezik az elegánsan szökellő dallamokba, szeme csukva van, nem kell semmit látnia, vagy akár hallania, elég, ha érzi. Még gondolkodnia sem kell, nincs rá szükség. Ő maga a zene. A hangszer a teste, a lelke a szimfónia. Olyan, amely mindent betölt, mindent eláraszt.
Az ágyban fekve békésen alszik, feje nyugodtan pihen a puha párnán, csupán levágott ujjainak csonkjai mozdulnak meg néha.

Bújj el, ha tudsz álom

Ennek az álomnak nincs eleje és nincs vége sem: a piros kabátos kislány fut, kezében hatalmas fejsze. A nagy, szürke bundás farkas is fut, testén mély vágások. Esetenként a farkas fut a lány után, máskor fordítva.
Az sem biztos, hogy ez egy álom.

Törött álom

Mindenütt szétszórva hevertek a repedt cserépdarabok, fül nélküli bögrék, hasadt hajópadló deszkák. Üvegszilánkok között, szétzúzott sírköveken néhol szétfoszlott matracok pihentek, melyekből ócska rugók meredeztek a fakó égbolt felé.
Egy szőke lány feküdt mozdulatlanul, csukott szemmel egy konyhaszekrény ajtaján, amelyről pattogzott a fehér festék. Testét csupán egy áttetsző, vékony lepel takarta félig-meddig.
A dolgok könnyen törnek. Vajon azután is tudnak még álmodni?

Mamapapa álom

Két ember öleli egymást a szobában. Egy Gyermek, egy Szülő.
A szoba falán rozsdás szögekre akasztott képek lógnak, rajtuk felismerhetetlenné fakult arcok, alattuk rég elfeledett nevek. A tapéta – már ami megmaradt belőle – lomhán málladozik a penészes falról. A padlón hullámos a kopott linóleum, sok helyütt kilátszanak alóla a szúrágta, korhadó deszkák. A levegőben salétrom, vizelet és vér szaga keveredik a rothadó belsőségek orrfacsaró bűzével.
A Gyermek arcát bohócmaszk takarja, a szemnyílásokból könnycseppek csordulnak ki. Nyakán fodros gallér, lábán csíkos harisnya és hegyes orrú, csengettyűs cipellő. Arcán szélesre vágott mosoly.
A Szülő elnyűtt latexruhát visel, hosszúszárú lovaglócsizmát és csatos nyakmerevítőt. Egyik kezében foszladozó korbácsot tart, másikkal szorosan öleli hatalmas melleihez az ő kicsikéjét. Kilógó pénisze még kissé merev, combján lassan folyik le a forró, fehér anyag.
Ilyen dolgok nem történnek a valóságban. De ez egy álom. Egy hosszú-hosszú álom.

Fáradt álom

Alice mereven bámul maga elé. A konyhapultnak támaszkodik, lábai keresztben, bal kezével a kopott, fehér linóleum bevonatú fába kapaszkodik, jobb kezével egy konyhakés nyelét szorítja. A széles pengéről lehulltak már a nehéz cseppek, bele a konyhakövön terjeszkedő skarlát tócsába.
Hmm…
Mélázik, ábrándozik. Álmodik. Fekete harisnyáján felszaladt egy szem. Nem túl feltűnő, egy röpke pillantás talán egyszerűen átsiklana fölötte. Talán mindegy is.
Ásít egyet, hosszan, ráérősen. Ez téríti kissé magához, kizökkenti a hosszú bambulásból.
Lassan, komótosan ellép a pult mellől, nem törődik azzal, hogy belelép a tócsába, a csempét úgyis könnyű felmosni. Talán nem is kell felmosni. Végül is mindegy, nem? Ez csak egy álom.
Elsétál a földön fekvő élettelen test mellett, aztán megáll. Visszafordul. Lehajol. A szokás mégiscsak szokás. Megfogja a mozdulatlan vállakat és egy finom csókot lehel a fejre húzott barna papírzacskóra. A szavakat sem lenne muszáj kimondani, de azért csak kimondja:
– Jó éjszakát, anyuci!
Feláll. A harisnyája is olyan lett, a térdétől egészen a lábszáráig. De mindegy, egy álomban mosni sem kell.
Fáradt. Elnyűtt, csoszogó léptekkel indul a hálószoba felé. Hosszú nap volt, ideje aludni. Fárasztó volt ez az álom is.
Hmm…
Az álom az, ami elalvás előtt van, ugye?

Kiemelt kép: photovide.com

Szerző:

Kasza Péter

Írok, olvasok, rajzolok, szeretem az óceánt, a kutyákat, a cilinderes polipokat… és létezem.

Szólj hozzánk!