Azt hittem láttam az álmomban.
A körvonal ugyanaz, mint amikor utoljára láttam,
A reggeli fény világítja meg.
Utat törnek a redőny rései között,
Egyenesen a szemembe. Megvakulok.
Táncoltunk. Olyan gyakorlott mozdulatokkal,
Összeszokottsággal, mintha mindig is összefonódtunk volna.
Olyan ez, mint a valóság,
De a tudatalatti közbeszól, hogy legyen vége.
Már akkor tudtam, hogy ez nem az.
Arcod túl közel került az enyémhez,
Hogy észrevegyem a részletek hiányát.
Ekkor sikítottam fel belülről.
Összefonódtunk; együtt is hullunk szét.
A körvonal csupán egy vakfolt,
Ami az álom és a valóság horizontján ragadt.
Az egyetlen hús-vér test csak én vagyok.
A vakság és az éleslátás között pár másodperc telt el.
A tánctól sajgó lábbal, tétova lépésekkel indítom a napot.
Tűéles minden, ami ehhez a magányhoz kapcsolódik.
Kezdődhet a mindennapok egyhangú tánca.
(kiemelt kép: Pinterest)
