Amikor a test akarja

Amikor a test akarja

Mostanság sokat gondolkoztam az elmúlt szerelmeken. Kapcsolatokon, amik hozzásegítettek ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Valahol egyszer azt olvastam, egy nőnek átlagosan három szerelem jut az életben. Nálam ez bejött.

Végigpörgettem magamban a pillanatokat és emlékeket. Kár tagadnom, évek múltán is friss az élmény és az emlékeim is élesek. Nem volt több a dolog három hónapnál. Mégis. A nyomot valószínűleg az hagyhatta bennem, hogy igazán nem is én voltam belé szerelmes, hanem a testem. A bőröm, az ujjaim. Éhes farkasként vágytam az érintésére és nem akartam elképzelni a pillanatot, amikor más nő hozzá ér. Birtokolni akartam, úgy ahogy egy tárggyal teszem. Érthetetlen módon szerettem ezt az embert, mert tudtam jól, hogy jövőnk az nincs. Nem fogok majd gyerekeket szülni neki és nem fogom az ingeit vasalni soha. Nem is vágytam rá, abban a három hónapban mást sem akartam, mint vele henyélni azon a földön lévő matracon. Tudtam, hogy egyszer elmúlik a vágy, de azokban a pillanatokban tökéletesen elégedett voltam a világgal. Semmi miatt nem aggódtam. Nem érdekelt, hogy lehajtja-e a wc ülőkét, vagy kapnék-e valamit nőnapra. Nem foglalkoztam azzal, hogy van-e másik nő, vagy összeillünk-e a horoszkópunk szerint. Csak a testét akartam az enyém mellett és megérinteni a lelkének azt a részét, amit ő is megérintett. Azt a részt, aminek semmi köze nem volt a megszokott párkapcsolatokhoz. Máshogy ugyan. de szerettem. Isten igazából. Így életem egyik szerelmét a háromból nem a 4 éves kapcsolat jelképezi, hanem egy három hónapos affér. Utólag visszagondolva, eltöltenék még egy napot vele. Egyszer utoljára. Csak hogy újra érezzem azt a másfajta szerelmet. Nem lenne folytatása, mert egyikünk sem akarná. Viszont egyszer még megkaphatnám egy kicsit azt, ami az enyém volt arra a rövid időre. Mert az enyém volt. Igazán. A melltartóm még mindig emlékszik az érintésére, és a nyakam is vágyna egy utolsó csókra. Félreértés ne essék, azóta megtaláltam az igazi szerelmet és boldog is vagyok. Amennyire csak lehetséges.

Egy kicsit azonban mindig bennem lesz a dolog. Az apró, molekulányi vágy, ami semmi azelőtt ismert érzéshez sem hasonlatos. Egyszer majd véglegesen elhalványul az emlék, addig azonban, mért ne emlékezhetnék vissza egy mosollyal?

Kiemelt kép: www.pinterest.com

Szerző:

Mindig is szerettem írni, de jó pár évig nem foglalkoztam ezzel a hobbival, mivel nem gondoltam úgy, hogy bárkit is érdekelnének a gondolataim. Aztán jött a Lendület Magazin. Először csak egy novellámat jelentették meg, aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy szerkesztő lettem és egy zseniális csapat tagja vagyok, akiknek köszönhetően egy régi szenvedély újra lángra kapott. Azóta is igyekszem olyan dolgokról írni, amik mindennaposak és hasznosak, de egyik legfőbb motivációm, hogy olykor kiöntsem a lelkem.