Amikor a test akarja

Amikor a test akarja

Mostanság sokat gondolkoztam az elmúlt szerelmeken. Kapcsolatokon, amik hozzásegítettek ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Valahol egyszer azt olvastam, egy nőnek átlagosan három szerelem jut az életben. Nálam ez bejött.

Végigpörgettem magamban a pillanatokat és emlékeket. Kár tagadnom, évek múltán is friss az élmény és az emlékeim is élesek. Nem volt több a dolog három hónapnál. Mégis. A nyomot valószínűleg az hagyhatta bennem, hogy igazán nem is én voltam belé szerelmes, hanem a testem. A bőröm, az ujjaim. Éhes farkasként vágytam az érintésére és nem akartam elképzelni a pillanatot, amikor más nő hozzá ér. Birtokolni akartam, úgy ahogy egy tárggyal teszem. Érthetetlen módon szerettem ezt az embert, mert tudtam jól, hogy jövőnk az nincs. Nem fogok majd gyerekeket szülni neki és nem fogom az ingeit vasalni soha. Nem is vágytam rá, abban a három hónapban mást sem akartam, mint vele henyélni azon a földön lévő matracon. Tudtam, hogy egyszer elmúlik a vágy, de azokban a pillanatokban tökéletesen elégedett voltam a világgal. Semmi miatt nem aggódtam. Nem érdekelt, hogy lehajtja-e a wc ülőkét, vagy kapnék-e valamit nőnapra. Nem foglalkoztam azzal, hogy van-e másik nő, vagy összeillünk-e a horoszkópunk szerint. Csak a testét akartam az enyém mellett és megérinteni a lelkének azt a részét, amit ő is megérintett. Azt a részt, aminek semmi köze nem volt a megszokott párkapcsolatokhoz. Máshogy ugyan. de szerettem. Isten igazából. Így életem egyik szerelmét a háromból nem a 4 éves kapcsolat jelképezi, hanem egy három hónapos affér. Utólag visszagondolva, eltöltenék még egy napot vele. Egyszer utoljára. Csak hogy újra érezzem azt a másfajta szerelmet. Nem lenne folytatása, mert egyikünk sem akarná. Viszont egyszer még megkaphatnám egy kicsit azt, ami az enyém volt arra a rövid időre. Mert az enyém volt. Igazán. A melltartóm még mindig emlékszik az érintésére, és a nyakam is vágyna egy utolsó csókra. Félreértés ne essék, azóta megtaláltam az igazi szerelmet és boldog is vagyok. Amennyire csak lehetséges.

Egy kicsit azonban mindig bennem lesz a dolog. Az apró, molekulányi vágy, ami semmi azelőtt ismert érzéshez sem hasonlatos. Egyszer majd véglegesen elhalványul az emlék, addig azonban, mért ne emlékezhetnék vissza egy mosollyal?

Kiemelt kép: www.pinterest.com

Szerző:

Pintér Dóri
Az a fajta lány vagyok, aki akkor létezik, ha írhat. Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer majd mások is olvassák a gondolataimat. Ennek viszont mindig is a visszautasítási-kórság állt az útjában. Azonban rájöttem: igenis lehetnek olyan gondolataim, amik másokat is érdekelnek. Életvidám és csökönyös ember vagyok, épp ezért mindenről van véleményem, amit szeretnék is megosztani a világgal. Az írás számomra egy olyan dolog, amivel kifejezhetem az érzéseimet úgy, hogy ne kelljen szólnom egy szót sem. Ez pedig egy magamfajta szürke kisegérnek hatalmas áldás. A romantika és rózsaszín dolgok terén annyira nem vagyok otthon, de igyekszem magamba szívni az életet és kipróbálni magam több téren, mivel a macskámon és a kávén kívül az írást szeretem a legjobban. Na jó… a macskámat jobban.

Szólj hozzánk!