Nemrég bemutattam már nektek Pápai Barbarát, aki sok gondolkodás után összegyűjtötte bátorságát, és úgy döntött felfedi magát, hogy Világ Buborékokból című blogjához arcot is párosíthassunk. Többek közt erről is faggattam, hiszen nagy lépés egy blogger életében, mikor kilép a névtelenség biztonságából és leleplezi kilétét.
Jelentkezésedkor azt írtad, hogy régóta gondolkodsz felfed-e a blogod. Miért döntöttél úgy, hogy most megmutatod a világnak?
Ami azt illeti, egy kicsit még mindig bizonytalan vagyok. Két dolog ösztönöz abban, hogy mégis megmutassam a világnak, az egyik az, hogy a visszajelzések fontosak számomra, negatív és pozitív egyaránt, valamilyen úton előrevisznek, fejlődöm általuk. A másik dolog pedig az, hogy nekem sokat segít egy-egy nehéz pillanatomban elolvasott bejegyzés, írás, melyet valaki más írt, de mégis, mintha az én érzéseimről szólna. Legtöbbször ez belemagyarázás, hiszen minden szó és mondat, mindenkinek mást jelent, de egy kicsit mégiscsak megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül az érzéseimmel. Szeretném, ha valaki hasonló megnyugvást találna az én írásaimban is, ha nem csak magamból írhatnám ki a fájdalmat, de másokból is. Persze, lehet, hogy ez butaság.
Nem félsz a visszajelzésektől, hogy esetleg olyanok is olvassák majd az írásaid, akiket nem szeretnél?
Ettől nagyon félek, mármint nem a visszajelzésektől, hanem inkább attól, hogy olyanok is olvassák, akikben kicsit több a rosszindulat. Bár a bejegyzéseim eredetét úgyis csak a hozzám közel állóak fogják tudni és érteni.
Miért kezdtél el blogolni?
A kérdés kedvéért megnéztem, 2009-be írtam az első blog bejegyzésem egy internetes oldalra. Azóta folyamatosan ide is, és igazából ide először írom ki azt, ami bennem van. Vissza is kellett olvasgatnom kicsit, akkoriban még inkább az elmélkedéseimet szerettem volna megosztani másokkal, a nagyon bölcsnek gondolt elszólásaimat, és egy-egy olyan írás akadt csak, melyekre az öngyógyítás miatt volt szükségem. Egészen kiskorom óta írtam naplót is, mely eleinte a napom részletezésével indult, majd egyre inkább átcsapott az érzelmeim ki/leírásába. Az internet elterjedésével pedig már egyszerűbbnek tűnt itt megosztani a tapasztalataimat, az örömömet, fájdalmamat, ráadásul a névtelenségnek köszönhetően, nem volt benne semmi kockázat. Visszatérve az eredeti kérdésre, akkoriban, bár nem tudnám pontosan felidézni ezt az időszakot, egy kicsit figyelemre is vágytam, ezért volt a blog, de írni azért írtam, hogy könnyebb legyen. Nekem sokat segít, ha kiírhatom a fájdalmamat, ilyenkor mindig egy kicsit kevésbé nyomja a lelkem. Ráadásul, ha már nekem is kicsit elegem van magamból, a barátaimat nem szívesen fárasztom a kesergésemmel, ilyenkor tollat ragadok, kiírom, ami bánt, és már jobb is. Amit pedig olyannak találok, hogy talán tetszene másoknak is, azt megosztom, de elég sok kis összevisszaság hever papírokon, táskákban,fiókokban, melyeket azóta felidézni sem tudok.
A blogod címe VilágBuborékokból. Mit jelent számodra ez a cím? Miért pont ezt választottad?
Ezt a blogot egy majdnem két éves kapcsolatom vége után kezdtem el. Ennek már tényleg az volt a célja, hogy elterelje a gondolataimat kicsit, lekössön, legyen mivel foglalkozzak és mindent, ami bennem van, kiírhassak, mert nagyon nehéz időszak volt számomra. A szakítás utáni első írásomból származik a cím. A múlandóságot jelképezi számomra, azt, hogy bárhogy is szeretnénk, semmi nem tart örökké, nem feltétlenül szakad meg, de megváltozik. Természetesen ezt néha én sem vagyok hajlandó elfogadni, de talán pont ebből fakad az az elvem, hogy ki kell használni minden egyes percet, nem szabad elvesztegetni az időt felesleges veszekedésekkel, haraggal, vagy önsajnálattal. Addig kell élveznünk az adott pillanatot, amíg lehetőségünk van rá, mert nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Semmit és senkit nem szabad természetesnek venni.
Végül csak kipukkant az a színes, tündöklő buborék. Bele a szemembe, amitől esténként és reggelenként zokogás tör rám…meg néha csak úgy, bármikor. Annyiszor hullott már össze ez az álom, hogy már meg sem kéne rengetnie. De ez most más fájdalom. Most nem csak az fáj, hogy nem fekszik mellettem, hogy nem érhetek hozzá. Most az fáj, hogy ő soha nem hitt ebben az álomban. Soha nem hitte el, hogy igazán szeretem. Hogy nekem az összeköltözés, nem a praktikumot jelentette, hanem hogy végre összekötjük az életünket. Hogy az enyém lehet mindaz, amire csak vágytam, azzal az emberrel feküdni és kelni, akit igazán szeretek. De ő ezt sosem hitte el. Sosem hitte el, hogy nincs szükségem másra, hogy nem akartam bántani szándékosan, hogy ez már nem ugyanaz, mint ami egy éve volt. Nem az fáj a legjobban, hogy nincs többé. Az fáj, hogy valószínűleg soha nem is volt. Csak színes, fénylő buborék. És mind tudjuk, mi a sorsa a buborékoknak. Beleütköznek valamibe, és kipukkannak. Van, hogy nem is kell hozzá semmi, csak eltűnnek. Pici darabokban hullanak a föld felé, pár másodpercig még láthatjuk a cseppeket, majd mintha soha nem is léteztek volna. Ezek voltunk mi. Nem hitt bennünk senki, végül már te sem. Az örök állandó. Üresség. Én maradtam csak. Egyedül. És előbb, vagy utóbb, el kell hinnem, hogy ez tényleg így van jól…
Verseket és prózát is írsz. Melyiket érzed magadhoz közelebbinek? Melyik műfajban szeretsz jobban írni?
Verseket főleg régebben írtam, azt hiszem, akkor kicsit több türelmem volt, vagy kicsit több időm. Mindkettőt közel érzem magamhoz, de ha már rímeket próbálok faragni az összevisszaságból, akkor az az érzés, vagy emlék, pillanat biztos, hogy fontosabb számomra, mert arra több időt szánok. Több idő kell a feldolgozáshoz, így amíg a szavak helyes sorrendjét kutatom, magamban is rendet teszek közben, elfogadom a történteket. Régebben többször megkért anyukám, írjak verset tanár néniknek, ismerősöknek alkalmakra, de azokkal sokkal többet „szenvedtem” ha szabad így mondani, mert nem belülről jöttek. Szeretnék egyszer olyan szinten állni, hogy bármiről tudjak írni, de egyelőre csak arról tudok, ami igazán komoly érzéseket vált ki belőlem. A próza azért áll közelebb hozzám, mert legtöbbször hirtelen felindultságból születik az én esetemben, így őszintébb, egyszerűbb, mint egy vers.
Ha pár mondatban jellemezni kellene a blogod, mit mondanál róla? Mit jelent neked az írás?
Érzelmi életem önéletrajza. Ingyenes pszichológiai kezelés. Minden öröm és fájdalom, ami a körülöttem lévőknek talán sok vagy kevés lenne, de számomra éppen az életem középpontjában áll, az ide kerül. Meg nem értett érzések, gyógyulásra váró sebek. Az életem mérföldkövei, melyek nem számítanak egy állásinterjún, de befolyásolják az emberi kapcsolataimat. Ráadásul, a memóriám be kell valljam, nem az igazi, így nehéz tanulni a „hibáimból”, bár én nem nevezném őket hibáknak. Így néha visszaolvasgatom őket, emlékeztetem magamat, ha már nem tudom visszaidézni az akkori érzéseket és jókat mosolygok -persze csak ha már elég idő eltelt- akkori énemen. Néha magyarázatot adnak mostani döntéseimre, és jó látni az összefüggéseket és az énfejlődésemet.
„Várom a sorsfordító pillanatot, amitől minden megváltozik.”-írod a bemutatkozó szövegedben. Milyennek képzeled ezt sorsfordító pillanatot?
Azt hiszem, arra vágyom, hogy az örök optimizmusom -ami az írásaimban ugyan nem nyilvánul meg, hiszen főleg a nehéz pillanatok, a fájdalom ihlet meg, hiába próbálok ezen változtatni)- végre kicsit közelebb érjen a realizmushoz. Hogy a hitem az emberekben és csodákban, beigazolódjon, hogy a sok csalódás elvezessen oda, és ahhoz, ahol, és akivel lennem kell. A sok szerencsétlen véletlennek, előbb utóbb össze kell állnia egy egésszé, és akkor majd minden megváltozik bennem, körülöttem.
Magadról azt írtad, hogy sokan naivnak hisznek, de te mégis fontosnak tartod az emberekbe vetet hitet, akkor is, ha ritkán térül meg. Hogy tudod megőrizni a hited a csalódások ellenére is? Mi az, ami erőt ad?
Nagyon nehéz folyton felállni, és újrakezdeni. Sokat csalódtam barátokban, férfiakban, családtagokban, sok embert veszítettem el, de ugyanúgy bennem is sokat csalódtak, és sok mindent bánok. Ami erőt ad, az éppen a múlandóság törvényszerűsége. Próbálom nem természetesnek venni a körülöttem lévőket, azokat, akik fontosak számomra, és kihasználni minden pillanatot velük. Nem szeretnék később úgy visszatekinteni erre az időszakra, hogy folyton csak a „mi lett volna ha…” kérdés foglalja le a gondolataimat. Inkább adok többet magamból, nem játszom el azt, ami nem vagyok, és esélyt, bizalmat adok az embereknek. Így nagyobb a csalódás esélye, de a boldogságra is nagyobb az esély. A legrosszabb pedig mi lehet? Születik egy blog bejegyzés…az élet úgy sem áll meg. Hiszem, hogy mindennek megvan az oka, és a sok csalódás után majd jön valami, valaki, amiért, akiért megérte újra és újra felállni.
Bejegyzéseid elég személyes jellegűek. Mind megtörtént eseményeket mondanak el?
Igen, mind az életem egy-egy darabkája, néha teljesen hétköznapi, egyszerű mondatokban, néha kicsit átvittebb értelemben.
Vannak távolabbi terveid az írással? Szeretnél ezzel foglalkozni a jövőben?
Nagyon szeretnék valamilyen formában az írással foglalkozni, fiatalabb koromban, amikor még a poet.hu-ra posztoltam, próbáltam könyvet formálni a bejegyzéseimből, idézeteket rakosgattam a fejezetekhez, és leírtam kalandos kamasz éveim hódításait. Így visszatekintve kicsit viccesen hangzik, de azért koromhoz képest, szépen összetákolt könyv lehetett volna belőle. Ha majd egyszer olyan szinten állok, nagyon örülnék, ha alkothatnék valami maradandót, olyat, amit szeretnek az emberek. De melyik írópalánta ne szeretne azzal foglalkozni, ami gyógyítja a lelkét?
Köszönjük Barbarának a válaszokat!
