Tény, ez nem egy friss film, már több mint 10 éves. Először nem is tudtam miről szól, csak ajánlották, hogy “júj, hát azt meg kell nézni”, így hát megnéztem. Ezután tényleg bátran állíthatom, hogy örök érvényű alkotás. Kellően futurisztikus persze, hogy még jó néhány évig elmerengjünk, rajta mi lenne, ha tényleg létezne ez az eljárás, amit a filmben taglalnak. Ha meg esetleg itt lesz, akkor már saját hibáinkból kell tanuljunk, de addig elég megnézni ezt.
“Mily boldog az, ki feddhetetlen.
A világ is feledi, ki elfeledte már.
Ez a makulátlan elme örök ragyogása!
Az ima meghallgatásra lel, s a kívánság lemondásra.” Alexander Pope, de amúgy elhangzik a filmben.
Az Egy makulátlan elme örök ragyogása egy kicsit elvont lehet azoknak, akik egy normál vonalvezetésű filmre számítanak. Nem, ez egyáltalán nem ilyen. Még én is a sokat látott múltammal is eltartott egy ideig, mire felfedeztem az összefüggéseket és igazán élvezni tudtam a filmet. Az első 20 percben nem igazán kötik az orrunkra, mi is történik pontosan. Nem lehet eldönteni mi egy emlék, mi a jelen vagy a múlt, folyamatos váltakozással tartanak bizonytalanságban. Egy találkozásnak és egy szakításnak is rögtön a szemtanúi leszünk. Sőt még egy meredekebb lesz a sztori, mikor a főszereplő, Joel (Jim Carrey) megtudja, hogy volt barátnője Clementine (Kate Winslet) egy orvosi eljárással egyszerűen kitöröltette a fejéből a férfit és minden emléket, ami hozzá köthető. Elég durva. Persze a logikus lépés annak tűnik, ha ő is elvégezteti magán a beavatkozást, legalább ő ne szenvedjen. És itt kezd bonyolódni a történet, és felmerül a kérdés: tényleg megéri mindent elfelejteni, még a legboldogabb pillanatokat is?
tumbrl.com
A film egyébként nagyon érzékenyen nyúl a párkapcsolatok témájához. Akinek volt hosszabb párkapcsolata rögtön párhuzamot von a kedves vagy épp nem túl kellemes emlékek között. Próbáljuk felidézni a saját élményeinket, és ettől a történet elkezd beszippantani, egészen az utolsó képkockáig nem enged el. A legjobban nekem az tetszett, hogy nemcsak a két főszereplő szemszögén keresztül kapjuk az információkat és történéseket, hanem a mellékszereplőktől is, még ha nem is tűnnek olyan fontosnak, befolyással vannak a részletekre. Mellesleg köztük sok ismerőssel találkozhatunk: Kristen Dunst, Elijah Wood, Mark Ruffalo, Tom Wilkinson, persze jóval fiatalabb kiadásban. Kivéve Jim Carreyt, mert ő úgy néz ki, mint most. A másik nagyon értékelhető a filmben az az áradó 2000-es évek atmoszféra, amikor minden kicsit bohókás, színes, ugyanakkor sötét hangulatú is volt egyszerre. Ezt mind a helyszíneken, a kellékeken, a ruhákon keresztül nagyon átjön, maga a két főszereplő ellentéte is valahogy ezt sugallja. Ez nekem nagyon bejött.
“Túl sokan hitték rólam, hogy én vagyok a zsákjuk foltja, hogy életet lehelek beléjük, pedig én is csak a saját belső békémet keresem. A tiédet ne bízd rám!”
De komolyabbra fordítva a szót, a film egyik legnagyobb tanulsága az, hogy hiába próbálunk valamit elnyomni, elfelejteni, sőt akár szándékosan kitöröltetni, az érzelmeinket nem tudjuk becsapni. Mert azok nem az agyból jönnek, hanem bizonyos személyek és jelenlétük indikálják. Veszélyes ez a fajta felejtés, hiszen a személyiségünk egy részét is feladhatjuk vele. Ha tudjuk is, hibázni fogunk, valaminek meg kell történni, azért az apró boldogságért, amire később igenis jó visszaemlékezni. És nem feledjük, senki sem tökéletes.
giphy.com
Nehéz film, semmiképp sem első randira vagy friss kapcsolatban lévőknek, de összeszokott pároknak bátran ajánlom, sőt akár egyedül is megnézhetjük, komoly hatással lehet ránk az a közel 2 órás játékidő: elrepít, széttép, aztán visszaadja a reményeid. Ezt egyszer szerintem mindenkinek látnia kell, valószínű időnként én is elő fogom még venni.
Kiemelt kép: indiewire.com
