Egy pillanat volt az egész.
Egész nap éreztem, szívemet szorította a belélegzett, egyre sűrűbb porfelhő. Mégsem akartam tudomást venni róla, elhessegettem a port, ahogy a féltő gondolatot is. Nem történhet meg, a világ nem hullhat olyan könnyen darabokra, ahogy játszva kapja fel az avart az őszi szél. El akartam bújni, amíg visszavonul a vihar, amíg kiderül: megint csak túlreagáltam, egyszerű rémálom az egész – nem jósló megérzés. Nem, nem, nem. Képzelem a jeleket, melyeket a mellkasomba vésett a délután. Nyugtatom magam… nincs baj, irány haza, film, tea, zuhany, alvás, s a holnap ugyanúgy, mint eddig.
Néma ballagásom visszhangzik az utcán.
S közben belül kattkattkatt… majd valami elhasad… és rohanok. Nem harcolok tovább az érzéssel. Rohanok, egyenesen a helyre, amely szürke és repedezett, ahol minden belep a pergő mocsok, ahol a ködben kereslek.
Utolsó pillanatban rám néztél, és tudtam.
Tudtam, amit már hetek óta sejtettem, amit egész nap éreztem… amit egyik lázzal teli éjjel már megálmodtam – abból felébredtem… de a valóságból hogyan lehet?
Lehet?
…S akkor leszakadt az égbolt.
Megfagyott minden mozgás és hang. Csak a súly volt, a fájdalom és némaság. Öleltelek a teher alatt. Kapaszkodtál. Elfogyott a levegő is, de tartottalak… amíg csak erővel bírtam. Aztán elengedtelek, mert el kellett, hogy engedjelek, hogy ott hagyjalak összetörten – hogy én kimásszak a romok alól, amíg még nem késő… s nem gyávaságból, hanem mert ha ott meghalok, nem lesz lehetőségem vigyázni rád többé.
Mosolyogtam, hogy neked kevésbé fájjon – ennél többet képtelen voltam akkor adni neked. S elszaladtam, egy darab törött égbolttal a vállamon, a sebeimmel – a sebeiddel. Futottam, tüdőm kétségbeesve kiabált a levegőért, szívem meg-megakadt.
Aztán összeestem.
Sötétség. Légszomj. Rémálom. Sírva ébredek, képzeletem vadul tiltakozik és menekül… megint csak álmodtam… csak álom… A valóság, mint jeges víz tölti meg az ereimet, a sebeim égnek, s az égbolt-darab mely felettem lebeg, tovább reped.
A gyávák ördöge ágyamba bújva félálomban elringatni próbál…
Bezárkózni biztonságban… csendben ráfordítani a kulcsot, mikor üvölteni kéne. Mikor lépni kéne és átkelni bármin… feléd… Érted, akit otthagytalak. Gyávaságom nem könnyezhetem éjjelente a párnahuzatba. Nem lehetek én is az, aki a békés melegben várja, amíg kint véget ér a veszedelem. Nem lehetek az, aki hagyja, hogy egyedül építsd újra a világot.
Még nem tudom, hol találok rád a romok között.
Nem tudom hogyan hallod meg a hangomat a villámok és démonok zaján át. De erős leszek, és segítek, hogy az mennybolt széttört szilánkja újra a helyükre kerüljenek.
Nem érezheted, de fogom a kezed.
Nem számít az idő, s hogy zúg a zivatar, hogy akárhányszor feléd lépek, belém vájnak az éles törmelékek, forog a romlás a lábam alatt, vértől és sártól ragad a két karom, arcomba por száll és emlékhamu. De szememben még ragyog a valami. Az erő, hogy benned még hihetek, akkor is, mikor minden elveszett, s ez lámpásként világít a felperzselt semmiben. Akkor is ha minden megvakult őrült nevetéssel az utamat állja, és húzna magával a semmibe.
Nem hagyom. Megyek. Elérlek.
S akkor együtt megkeressük a kirakós összes darabkáját…
További írásokért látogassátok meg amikobea facebook oldalát!
Kiemelt kép: Wikipedia.com
