Amióta elmentél

Amióta elmentél

Gomolygó gondolatköd
Vagy ma már csupán
Dologtalan vasárnap van
Nem vár épp senki rám

A padlón fekszem ébren
Kint alélt homály
Felborult pohár a kézben
Nincs későn, nincs korán

Úgy nézlek, mintha most látnálak legelőször. Te pedig olyan alázattal pillantasz rám, megszeppent, őszinte arccal, mintha sosem lettek volna napok nélkülünk. Tudod, tudom, tudjuk. Törött üvegeken sétálunk, véres lábunk összepiszkolja a padlót, takarítani pedig senki nem tud. Süket, fojtogató csendre ébredünk, naponta isszuk a zavaros, áporodott folyóvizet a hazugság mezején, csak ne kelljen új patakot keresni. Két liter levegőből élünk, meg néhány hazug szóból. Közönyvirágok nyílnak, s egytől egyig leszakítjuk, majd a kukába dobjuk őket. Még csak nem is sajnáljuk. Miért tennénk?

Az évszakok szüntelenül kergetik egymást és a pilláid – helyettem – az arcodat csókolják. Pedig azt hittem, hogy mikor öreg leszek, s iszonyú tapasztalt, te ugyanott ülsz majd, én meg szépen fogok idősödni, mert ezt teszik a boldog emberek. Olyanok leszünk, mint  a vén fűzfa alatt a szerelmespárok. Néha csókolsz, néha siratsz, de közben mindig fogod a kezemet, mert én azt egyszer odaadtam neked, és soha el nem húzom az öledből többé. Megígérted, hogy vigyázol rám, hogy összerakod a darabjaimat, ha szétesek majd, hogy ha kell, felülünk egy felhőre és nevetünk az emberi ostobaságon, mert az ugye nem történhet meg, hogy közénk valaha villám csapjon.

Most csak hallgatsz, rám sem nézel, ahhoz bátorság kellene, meg széttépett büszkeség. Egy hajszál a szemedbe lóg, de még félresöpörni sem mered, mert minden mozdulatod mesél, elárulja zavarodottságod. Aztán mégis rám emeled bűntudattól terhes tekinteted, mintha ezen a pillanaton múlna az élet. Nyugtázva a kidobott évek füstös magányát. A nevetések kénes vonulatát, melyek az égre írták neveinket egykoron, és  helyettünk is mozdultak a ragadós hajnalokon.

Így törtél el. Mint ezt az árva kankalint a viharos szél. Rám néznél? Elmondhatnám, hogy nem bánom. Elmondanám, hogy hálás vagyok. Azt hiszem, beléd tudnék szeretni  újra, szimplán csak a nézésed alapján. Nem is kérném, hogy érints meg. Csak nézz. Ennyire szépen, ennyire őszintén. Tudod, mint azon a napon, amikor tudtad, hogy mi találkozni fogunk még. Látod? Mindig neked van igazad.

tumblr.com

tumblr.com

Szerző:

Bóbics Veronika
Csendből vagyok és átbeszélgetett éjszakákból. Sok-sok szeretetből, és még több bizalomból. Néha azért önbizalomhiány és félelem barátaim is felbukkannak, de törekszem rá, hogy egy általam irányított diktatúrában éljünk. Nem mindig sikerül persze, de hát van nekem élénk fantáziám, fehér papírom, na meg tintával teli tollam. Ezért írok ide is. Magamról, rólunk, nektek, hozzátok. Néha talán sok banális okfejtést, de mindig csak azt, amit a szívem mondani szeretne. A világon keresztül próbálom megérteni önmagamat, de néha elkap egy gyorsan jövő orkán. Azért persze mindig újra megpróbálom, hiszen ez tesz igazán boldoggá.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás